Calvin Synod Herald, 1994 (94. évfolyam, 2-6. szám)
1994-11-01 / 6. szám
CALVIN SYNOD HERALD-15-REFOMÁTUSOK LAPJA Rege egy aranyhajú lányról (Folytatás a 14. oldalról) legelésznek. Nagyon sok, ki tudhatná számát. Ide terelgeti őket napról-napra Fűzi János, a büszke bojtár. Szép szál legény volt, különbet nála nem faragtak e vidéken. El is terjedt a híre három vármegyében: senki sem tudott úgy furulyázni, mint ó, szíve-lelke benne volt a dalban, szinte beszélt a furulyája. Dalától fehérebb lett bárányai gyapja, a nap kíváncsian pislogott ki a felhők mögül, s a fűzfa, az öreg fűzfa, melynek árnyékában fújta, szinte táncraperdült a boldogságtól, s majd megrepedt a fájdalomtól, mert az is volt a nótában... A furulyaszó betöltötte a síkot és a hegyeket. De sok leány szíve majd megszakadt érte... Sokan szerették volna, de nem fújta ő senki ablakában...- Meg van igézve a legény, meg van verve - mondogatták az asszonyok. Gyógyfűvet is szedegettek, rá is olvastak, de a bojtár csak szomorú maradt, s fújta, fújta, szakadatlanul fújta furulyáját.... Igaz, meg volt babonázva, forgott vele a világ. Nincsen orvosság bajára, nincsen hét vármegyében... A sík és a falu fölött emelkedő csúcson ódon várkastély rejtőzik. Valami olyasféle ez, mint Melkizédek papsága: sem kezdete se vége nem ismeretes. Imitt-amott beszél csak róla a történelem. A várkastélyban lakik a vidék ura ősi Aba-foglalás nyomán: Györkey Sámuel úr. A honfoglaláskor az ő elődei kaptak földet elsőnek, s ők lovagoltak fel Edustomyáig. Györkey Sámuel úr gyakran kilovagol két délceg fiával, már amikor nem hadakozik az ország védelmében. Olykor még egy lovas van a társaságban, fehér lován a tündérszép Sarolt kisasszony! Azt mondja a história, és az öregek is beszélik, hogy országdolga vár az úrfiakra. Sarolt kisaszszony jövendője pedig minden elképzelést felülmúl, maga olyan jó, olyan szép, olyan áldott...! Királyfiak, hercegecskék is jártak erre, nagy vigalom is volt fönn a várban, de Sarolt kisasszony nem ígérte oda kezecskéjét senkinek. Nagyságos édesanyja csak sírt, sírt, sirdogált, zokogott. A mislyei apát urat is kérdezte már, sőt tanácsért Esztergombba is elzarándokolt, ahol a família egyik büszkesége, Vitéz János érsek úr személyesen misét celebrált a szépséges kisasszony földi boldogsága érdekében, de csak kikosarazta a következő kérőt is Sarolt kisasszony. A boldogtalan mama nagy titokban igézőket, jósokat, sót - Isten bocsássa meg - még az öreg sámánt is megkérdeztette a hegyekben, hogy mi lehet az ő drágalátos, egyetlen leánykájának a betegsége, de ő is csak azt mondta, amit a többiek előtte, hogy biztosan titkos szerelem emészti Sarolt kisasszony szívét... Hatalmasságos édesapját is bosszantotta a válogatás, mert szerette volna illendőséggel férjhezadni leányát, büszkeségét, megnősíteni fiait, és csak aztán esni el a csatában tisztességgel, s állni a Hadúr színe elé... O, aki részt vett már vagy száz csatában, ahol sokak életét eligazította, mit szólhatna odafenn, hogy egyetlen leánya földi boldogsága ügyében mit sem tudott cselekedni... Faggatta is nagyságos mama Saroltkáját, de csak nem akarta megmondani szíve szent titkát. Sirt is, zokogott is előtte, hátha meglágyíthatná szívét, de Sarolt kisasszony nem szólt, csak kihajolt a vár ablakán és hallgatott, hallgatott - furulyaszót hallgatott...- A, a furulyaszó...! A furulyaszó, mely betöltötte a mezőt, a falut, három vármegyét. Edesbús melódiája illatos, nyári estéken felhallatszott az öreg várba is, melynek nyitott ablakában könyökölt Sarolt kisasszony, s hallotta, hallgatta... Akkor is hallotta, amikor már nem is hallgatta... Egyszer látta csak a bojtárt csak úgy, elmenőben. Amikor rátekintett, a két szempár találkozott... Ettől lett megbabonázva János, és ezért ment el olyan sok kérő hosszú orral, s ezért font fekete szalagot hajába Sarolta kisasszony... Egy késő délután fel is pattant hófehér lovára, s kivágtatott a határba... Hogy, hogy nem, vágtatott a furulyaszó irányába, s azt vette észre, hogy megáll az öreg fűzfa alatt, ahol János bojtár olyan szomorúan fújja furulyáját...- Hogy hívnak? - kérdezte.- János - dadogta a bojtár, s majdnem összeroppant kezében a furulya. Nem is mert ránézni, menten elsüllyedt volna... Másnap délután megint jött a látogató. Sarolta kisasszony a fűzfához kötötte lovát, s letelepedett Jánoshoz a selymes fűbe. Arra kérte, fújja furulyáját, mert nagyon szereti hallgatni. Elmondta, hogy felhallatszik a vár ablakába. Fújta is kérésére János. Ki sem nyitotta szemét, csak fújta, fújta.... Benne volt szíve, lelke... Sarolt kisasszony hallgatta, szinte álombarévülten... Olyan szép volt, hogy egy könnycsepp hullott ki szeméből, s egy mély sóhajtás szakadt fel onnan, ahová csak a jóságos teremtő tud bepillantani... Mikor kis, selymes kezét János kezére tette, nem is sejtette, hogy hirtelen elillant a tavasz a nyár, az egész sejtelmes földi élet..., s mindennek vége, vége... Fönn a szigorú apa megtiltotta, hogy Sarolt egyedül hagyja el a várat. Ha még egyszer szóba áll a bojtárral, fejét véteti annak, vagy elűzi messze földre. Már ősz felé hajlott az idő, hideg szelek jártak. Sarolt kisasszony szigorú őrizet alatt volt a várban. Mikor már úgy látszott, hogy belenyugszik sorsába, enyhítette atyja a felügyeletet. Egy váratlan alkalommal azonban lovára kapott, s kilovagolt a várból. Tiltott parancs, de a felsőbb hatóság engedélyezte... Hosszú, fehér sál lobogott nyakában. Olyannak tűnt fel, mint aki békét kér az ellenségtől... Ott termett a fűzfa alatt, ahol János fújta, fújta, mintha tudta volna, utolsó nótáját... Végre a furulyaszó elhallgatott. Hallgattak, aztán beszélgettek. Nézték egymást. Az őszi nap elbújt a felhők mögé, melyek fenn is, lenn is gyűltek, egyre gyűltek... Az öreg fűzfa ágai is beleremegtek... Lovak dobogása hallott. Két lovas vágtatott a fűzfa felé: Sarolt két bátyja volt. A két lovas megtorpant a fűzfa előtt. János megdermedve állt alatta. Sarolt kisasszony közben felkúszott a fára. Hosszú, fehér sála nyakában volt, másik vége szorosan ölelte át a vén fűzfa egyik vastag ágát. Két kard sivitott ki hüvelyéből. Sarolt bátyjaira kiáltott:- Ha bántjátok, leugrok a fáról...! Úgy is lett. János vérében, s a fűzfa ágán ég és föld között fehér sálján Sarolt kisaszszony... Mire levették, lelke már Jánoséval túl volt hegyen-völgyön, túl a Menyepatakon, ahol már sem az anyja nem kéri, se az apja nem parancsol... Ott voltak az örökélet tarka rétjén, Sarolt frissen szedett menyaszszonyi csokrával, János furulyával, kéz a kézben, mindörökké... * Gyors futárok vitték a szomorú hírt min(Befejező rész a következő számunkban)
