Calvin Synod Herald, 1991 (91. évfolyam, 1-6. szám)
1991-09-01 / 5. szám
CALVIN SYNOD HERALD- 15 -REFORMÁTUSOK LAPJA 55 HAZA A MAGASBAN!” Elmélkedés a Hazaszeretetről Lectio: Római levél 9:1-5; Textus: Római levél 9:2-3 (Folytatás előző számunkból) Nagyon figyelemre méltó mai Igénkben az a tanítás, hogy Pál atyafiaiért, test szerinti rokonaiért aggódik. Tehát neki a hazaszeretet nem földrajzi, vagy politikai kategóriákkal meghatározott föld terület utáni rajongást jelentett, hanem népet, húsból és vérből való, élő embereket. Nem a szent föld az „Erec Jisrael” sorsa felett fáj a szíve, hanem nemzetéért szenved, amely az ő korában már az ismert világ minden pontján szétszórva élt a diaszpórában. Ilyen felfogásban a hazaszeretet, tulajdonképpen, népszeretetet jelent, tehát lelki, szellemi, erkölcsi fogalmat. Itt van, testvéreim, számunkra Pál apostol egyik legfontosabb tanítása. Ebben az évszázadban a mi népünk is, Isten akaratából, szétszóratott és a negyven országban élőket ma már nem foghatja össze a múlt század romantikus „röghözkötött” nacionalizmusa. Az adott, illető állam polgári hűsége mellett mi nem a Hortobágy szépsége miatt maradunk meg magyarnak, hanem azért, mert Krisztusi, református hitből táplálkozó felelősséget és szeretetet érzünk szétszórt népünkért. Ez a felismerés pedig arra ösztökél, hogy imádsággal és cselekedetekkel segítsük azt, hogy népünk között erősödjék a Krisztusban vetett hit, terjedjen a szereteten alapuló etika, legyen belső szabadulás élmény és növekedjék mindaz, amit a Szent írás lelki kincseknek nevez. Számunkra fontos az is természetesen, hogy a magyar szellemi, lelki színek szépségei ki ne fakuljanak az emberiség nagy szőtteséből. Az ilyen fajta népközpontú hazaszeretetet nem a politikai, hanem a lelki hovatartozást érdekli és még ott is gyakorolható, ahol csak egy magyar család vagy egyén él, Erdélytől Kanadáig, Dél-Afrikától Argentínáig. A református magyar ember megérti azt, hogy szétszórt népünk lelki otthona, ebben az évszázadban, Illyés Gyula szavaival kifejezve egy „haza a magasban”, nem pedig egy hatalmi érdekekből összeszabdalt bizonyos állam. Rendkívül fontos Igénknek az a megdöbbentő üzenete, hogy Pál apostol még arra is képes lenne népéért, hogy Krisztustól elszakítva (tehát átokban) éljen. Itt nemzete számára a legfontosabbról hajlandó lemondani: a Megváltóban megtalált új életről. Nagyon „református beállítottságú” itt a levélíró, hiszen mi sem elsősorban a személyes üdvbizonyosság megnyeréséért szolgáljuk Istent, egyházunkat és népünket, hanem, hogy másokat Krisztushoz vezessünk! S míg ezt tesszük, addig hisszük és valljuk, hogy majd rólunk is megemlékezik az Űr azon a bizonyos napon. A nemzetéért szívfájdalomban élő lelki vasembert, Pált, nem paralizálta „honfiúi” bánata, hanem arra indította, hogy hűségesen végezze a rá bízott munkát: imádkozott, dolgozott, utazott, szervezett és főleg írt. Legyen az apostol példakép számunkra. A mai történelmi keresztútnál, és ezt nem túlzásként állítom testvéreim, népünk jövője függ ettől. Dr. Medyesi M. László (Wallingford, USA) Repülőgépen égközeiben Vajda Albert A szárnyakon orgonázik a szél... Isten kezében vagyunk vagy háromszázan a gép fedélzetén. * * * Uram! Te jobban ismersz engem, mint magam. Tudod: ha zuhanunk, tán nem is boldogan, de zokszó nélkül érne éltem véget, mert megtudnám, van-e a Túlvilágon élet. De egyet kérnék Tőled, ki a világ terhét hordod: lehessek én az első, ki helyszíni riportot ír arról, milyen, ha az ember halott, de tovább él, mert Te így akarod. Tudom, eddig senkit sem engedtél közülünk vissza, kezedben van az élet minden túlvilági titka. Csupán látomások lebbentik fel a fátylat, de csak egy HITETLEN TAMÁSNAK nem valóság az, hogy testtel együtt nem pusztul el a lélek, hanem tovább élhet. * * * Tudom URAM, hogy kérésem szokatlan, de mert hiszem, hogy az ember halhatatlan, ha úgy döntesz, hogy el kell innen mennem, engedd meg — kérlek, hogy szakmámat kövessem és írhassak arról-ahogy eddig tettem, — amit megláttam, amit észrevettem. Hidd el URAM, ráférne a világra, hogy megtudja: Odaát mi várja. Mert, — a szó magunk között maradjon, — az ember mást se tesz, csak egymás ellen harcol. Járástól régen elszokott a lábunk , arra való már csak, hogy egymásra hágjunk. Eszelős körtáncban a pénzért tombolunk, először építünk, azután rombolunk. * * * Miért mondom ezt URAM? Hisz mindent tudsz rólunk, nyitott könyv előtted életünk és sorsunk, Bocsáss meg, hogy porszem ád tanácsot NEKED: ne hagyjad sorsára az emberiséget. Szabad akaratunk ellenére engedd meg tévelygő seregednek, vethessen futó pillantást az Égbe, tudja meg, ha testének mindörökre vége, mivé lesz az ember, milyen lesz új léte? Ha Magadhoz rendelsz, beszámolok róla, ez lesz életemnek legnagyobb riportja. Persze, ha úgy döntesz, időm nem jött még el, dolgom van idelent, még a földi létben, ebben is megnyugszom méghozzá örömmel, mert bár az élethez sem foggal, sem körömmel nem ragaszkodom, mennyei riportom, ezért talán várhat, ha adsz nekem pár évet, mondjuk ... kerek százat. * * * Most ért földet gépem, Mind a háromszázan leszálltunk épségben. Köszönöm URAM, köszönöm nagyon szépen.
