Calvin Synod Herald, 1990 (90. évfolyam, 2-6. szám)
1990-05-01 / 3. szám
CALVIN SYNOD HERALD — 14 -REFORMÁTUSOK LAPJA FT. DR. TENKE SÁNDOR, professzor A Magyarországi Református Egyház az elmúlt 40 évben (Elhangzott a Református Egyházi Megújulási Munkaközösség 1989. június 3-i fórumán a Ráday Kollégiumban) Tisztelt Fórum! Kedves Testvéreim! Mindenekelőtt köszönöm a Református Egyházi Megújulási Munkaközösség szervezőinek felkérését e mai előadás megtartására. Bizalmuk eme megnyilvánulásának készségesen teszek eleget. A megadott téma: a Magyarországi Református Egyház az elmúlt negyven esztendőben — rettentően súlyos. Csak alázattal vizsgálható. Annál is inkább, mert egyházunk 1948 utáni történetére vonatkozó levéltári anyag még feldolgozatlan. A közismert egyházi kiadású történeti munkák pedig jórészt nélkülözik a tárgyilagosságot. Bizonyára ez is, valamint az események közelisége és összetett volta szubjektivebbé teheti elemzésemet. Éppen ezért tudatában vagyok tévedhetőségemnek. Amire vállaikozhatom a megadott fél órában, nem több, mint hangos gondolkodás. Ez illik egy fórumhoz és nem a kinyilatkoztatások. Kérem, gondolkozzanak velem együtt, s ha tévedek, ha valamit roszszul értelmezek, javítsanak majd ki és bocsássanak meg nekem. Én is szeretném megérteni — a megfejtésre tett kísérlet mellett és vele együtt — egyházunk legutóbbi négy évtizedét. A Magyarországi Református Egyház helyzetét történelmi folyamatban kívánom szemléltetni és azokat a csomópontokat igyekszem felmutatni, amelyek leginkább foglalkoztatják gyülekezeteink tagjait. Valószínű, sok új dolgot nem is tudok mondani, amit ne tudnánk, ne tudnának. De próbálom megfogalmazni, kimondani azt, amit ki kell mondani. * A háború után a református egyház vezetősége már első megnyilatkozásaiban (pl. az 1945. május 27-i, a miniszterelnökhöz intézett levél és memorandum, a Zsinati Tanács 1946. május 9-i állásfoglalása stb.) bűnbánattal ismerte el, hogy egyházunk túlságosan öszszefonódott az előző társadalmi renddel és nem állott gyökeres elszántsággal a szegények, az elnyomottak, a kizsákmányoltak és az ártatlanul üldözöttek mellé. A Konvent és egyházkerületeink elnökségei az első perctől kezdve pozitívan reagáltak az államforma változására (1946. évi 1. te.) — a köztársaságnak, mint felsőbbségnek elfogadását a kálvini tanok lényegéből fakadónak jelentették ki (Zsinati ülés, 1947. május 7—8., Élet és Jövő, 1948. január 3.) A Ravasz László vezette egyház fokozatosan közeledett az állammal való megegyezésre, de szavát felemelte, ha az ország vezetőinek döntései szembeálltak a gyülekezetek érdekeivel. Az Egyezmény egyik alapelvét (szabad egyház szabad államban) maga Ravasz László dolgozta ki, és az előkészítő határozatok szövegeinek megfogalmazásában — a négy egyházkerületi elnökség alapos megbeszélései alapján — tevőlegesen részt vett. A sok vívódással készült, de szükségesnek tartott — az egyházközségek véleményét olykor figyelmen kívül hagyó (pl. iskolaügy) — kompromisszumos megállapodást 1948. október 7- én Révész Imre püspök írta alá. Révész Imre az egyház vezetéséből addigra már kiszorított Ravasz László utódja lett a Zsinat lelkész-elnöki székében. De addigra már minden eldőlt. A hatalmat magához ragadta a Magyar Kommunista Párt, illetve a két baloldali párt egyesülése után a Magyar Dolgozók Pártja. A most előkerülő levéltári források megdöbbentő tisztánlátással mutatják be a valóságot. Egyik egyháztörténész kollégám, Barcza József debreceni kutató-professzor jóvoltából előkerült levélből idézek. Szerzője Révész Imre, az Egyezmény megkötése után egy hónappal (1948. november 12.) a következőket írta Péter János konventi előadó úrnak: „Semmi illúzióm nincs afelől, hogy mi következik. Napról-napra szaporodó jeleit látom annak, hogy az egyezményt az a tényező, amellyel megkötöttük, ti. maga a kormányzat, talán még szeretné és próbálja komolyan venni, de sem erő, sem elszántság nincs benne arra, hogy komolyan vétesse és respektáltassa az alsóbbfokú tanügyi és egyéb közigazgatási hatóságokkal, amelyek lépten-nyomon máris úgy viselkednek, mintha ez az egyezmény nem is léteznék — főként pedig nincs erő és elszántság a kormányzatban arra, hogy a legnagyobb kormányzópárt (a Magyar Dolgozók Pártja) vidéki szervei részéről naprólnapra ismétlődő egyezményellenes kijelentéseket és kilengéseket megakadályozni tudja. (...) Egyházunknak és lelkésztestvéreinknek egyre jobban duzzadó és keseredő közvéleménye már most így lát: hogy az egyezménynek semmi gyakorlati jelentősége nincs. (...) Egyfelől a felelős vezető, másfelől a történész szemével nézve a dolgokat, én az egyezménynek maradandó jelentőséget (a pillanatnyi hasznoktól — igehirdetés és az egyházi élet viszonylagos szabadsága, meghagyott és szorgalmasan aláaknázott iskolacsonkok, államsegélyek stb. — most eltekintve) csak apontban tulajdonítok, hogy: 1. mindenkor letagadhatatlan dokumentuma lesz annak, hogy mi Isten igéjéből következő felelősségünk alapján igenis akartuk a magyar államrenddel való békés együttmunkálkodást, s ha ez mégis meghiúsul, a történelem, s annak Ura nem minket fog érte megítélni.” A levélből kiderül, hogy ekkor már Révész utódjául Péter János választatott ki, aki majd csak több mint egy év múlva (1949. december 15.) kerül ténylegesen a tiszántúli püspöki székbe. Tehát a Ravasz László, majd Révész Imre püspökök vezette egyházvezetőség törekvése korrekt megegyezésre az állammal — a megkötés pillanatában, de több jel által mutatva már előtte is — széttört a hatalom, a moszkvai vezetésű Magyar Dolgozók Pártjának zátonyán. A háború után az első nagyobb törést egyházunkban ez okozta. Nemcsak az, hogy az egyezményt felrúgta az állam, hanem az is, hogy ezután mindkét fél azt a látszatot tartotta
