Calvin Synod Herald, 1989 (89. évfolyam, 1-2. szám)
1989-09-01 / 2. szám
CALVIN SYNOD HERALD A hal — az ellenállás ősi jelképe. The Fish — Symbol of Resistance Amerikai mese... Volt egyszer egy ember. Magyar ember. Szabolcsból való. Szegény volt, mint a közmondásos templom egere. De fiatal volt és elszánt. Elhatározta, hogy neki lesz a legszebb háza a faluban, legszebb tagja a határban. Ehhez pedig nem elég megállani az elhatározásnál. Vette hát a tarisznyáját s világgá indult. Hamuban sült pogácsát sem volt aki készítsem neki. Legfeljebb a kapufélfának mondott, ha ugyan mondott, búcsút. Ment mendegélt hetedhét országon keresztül, hol búsan, hol fütyörészve. Elért az Óperenciás tengerig. No most mit csináljon? Kapta-fogta magát s felkéredzkedett egy ott horgonyzó hajóra. És mert a hajókon szerették akkoriban az elszánt fiatal embereket, — még ha magyarok voltak is azok, munkát adtak neki. Lefűtötte jegyének árát egészen New York városáig. De ott sem telepedett meg. Megkereste a nyugat felé futó vasúti síneket s felkapaszkodott egy teher vonat ütközőjére. Három nap és három éjszaka rázatta magát, amíg csak Clevelandig nem ért. Csak erről az egy városról hallott s erről is csak annyit, hogy ott egy falubelije dolgozik. Nem beszélte az új ország nyelvét, de mert magyar csizmát s lajbit viselt, jó lelkek hamar eligazították a Buckeye Road felé. Aztán vagy tíz esztendeig kenyeret früstökölt, pirított szalonnát ebédelt s lebbencset vacsorázott. Odaát Szabolcsban azonban felépült az a bizonyos ház. Sőt föld is került mellé. Nem sok annak, akinek több van, ren- 15 -A hajó — Az Anyaszentegyház jelképe. The Ship — The Symbol of the Church geteg annak, akinek azelőtt semmije se volt. Kereken ötven hold. Már éppen visszafelé készülődött a szabolcsi ember, hogy meglakja a házát, megszántsa a földjét, amikor 1914-et írtak. És jött az első négy esztendős háború. Itt ragadt a szabolcsi ember, túl az Óperencián, most már feleségestől együtt. És amikor már mehetett volna, nem akart menni a szabolcsi ember abba a Csonka országba, ahol olyan kevés volt a föld s olyan sok az evő száj hozzá. Dolgozott, dolgozott, s csak dolgozott tovább. Valami csudára várt. Csuda ugyan nem jött, de jött 1941 és az újabb szörnyű négy esztendő. És utána a nagy „felszabadulás”. Olyan nagy, hogy ágyuvál verte szét a régi falut s leharapta még a templom tornyát is. Csak a messzekerült szabolcsi ember házát kímélte meg otthon, de az a négy esztendő itt vette el tőle életének párját. Hová menjen a szabolcsi ember feleség nélkül? Elfoglalja e a házat, ahová százak szeretnének menni? Elfoglalja e a földjét, amire százak áhítoznak? amikor még az eklézsiától is elvették azt a pár holdat, amiből pap, tanító, harangozó a kenyerét kapta? Fogta magát a szabolcsi ember s munkában nehezült kezének öreg betűivel, ékes szerénységgel, megírta régi papjának, hogy bizony ő azt a kis épséget az Anyaszentegyháznak adja. Hogy legyen miből megépíteni a szétlőtt Istenházát, legyen miből zsoltárra tanítani a gyerekeket, legyen azoknak is harapni való, akik a legnagyobb Urat szolgálják. Történt aztán, hogy amerikai eklézsiája is új templom építésére szánta magát. Még pedig nem is csak olyan imilyen-amolyanra. Nagyra, szépre, az ősök hitéhez méltóra. Ehhez pedig pénz is, sok pénz is kellett. Vetélkedtek hát a jó hívek a maguk tízeseivel, százasaival sőt ezreseivel is. Ki menynyit, ki mire adjon, kinek hová kerüljön a neve. Az ablakra, a padokra, a katedrákra, vagy a harangra vagy tán még az Úr asztalára is?! A szabolcsi ember nem vetélkedett. Egy szép vasárnapon azonban, tisztelet után, oda szerénykedett a papjához s csendesen csak annyit mondott, hogy ő is adni akar valamit az építkezéshez. És átadott egy csekket. Közönséges banki csekket, amiből millió meg millió van forgalomban. Semmi szép nem volt azon, csak egy szám: 10000 és egy furcsa horgos S betű, ami a dollárt jelenti... A pap csak ámult-bámult, mint aki nem hihet a szemének. Talán még a csekk valódiságában is kételkedett néhány tűnő pillanatig. Megköszönte aztán szépen s meg is kérdezte nyomban: mit kíván ellenében, mire írják rá a nevét? — „Semmit az egy világon tisztelete» uram, mondotta a szabolcsi ember. Még nyugta se kell. Az én nevem ott van a csekken, ott lesz az egyházé is, ha elfogadták. Ne hirdesse a nevemet se, mert én ezt az Isten dicsőségére adtam, nem a magaméra.” És ekkor melegen megrázták egymás kezét. Szótlanul mosolyogtak, csak éppen a szemük szaladt tele könnyel. Valahol azonban Valaki mégis csak felírja a szabolcsi ember nevét. Fel, egészen bizonyosan... Mese ez, modern mese. Amerikai. Abból a keletről gucsmolt országból való, amit Egyesült Államoknak neveznek. Ahol a szegény ember semmire se viheti, ahol még a hitünket is a kapitalisták rabolják el, mint az istentelenek írják. Mese ez, de amerikai mese. Annyiban különbözik csak minden más mesétől, hogy minden ténye tiszta szín igazság. Mert az ember neve, íme: Balsai Veres József, a papé Dr. Szabó István, s az épülő templom a clevelandi magyar reformátusoké. Mindez pedig történt az Úr 1949. esztendejében. Annak az Úrénak esztendejében, akié egyedül minden dicsőség. Borshy Kerekes György REFORMÁTUSOK LAPJA Hasonló „MESE" sok folyt le nagy Amerikában itt élő magyar reformátusaink között — bizonnyal tudjuk. Beküldésüket kinyomtatásra szeretettel váqa jubiláló Lapunk!
