Calvin Synod Herald, 1989 (89. évfolyam, 1-2. szám)
1989-09-01 / 2. szám
CALVIN SYNOD HERALD- 10 -REFORMÁTUSOK LAPJA PÜSPÖKSZENTELÉSI BESZÉD Révész Kálmán Tiszaninneni Egyházkerületi püspöknek márványba-vésendő szavai Antal Géza Dunántúli Egyházkerületi püspöknek 1924. évben való felszentelési szertartásán Pápa városában Maradék Magyarország északi széléről eljöttem hívástokra ide, a nyugati határszélre, hogy örömetekben részt vegyek s most választott püspökötöket hivatalába iktassam. Tíz és fél esztendővel ezelőtt volt Istenben boldogul Németh István püspök beiktatása. Mily megrendítő változások történtek azóta! Az akkori főgondnok, halhatatlan emlékű Tisza Istvánunk, kihez hasonlót csak századok hosszú sora szül, mint a gránitjellem és a hazaszeretet mártírja, hat évvel ezelőtt gálád orgyilkosok golyójától esett el s vele elesett az ország, elesett a nemzet, el mindannyiunk! De hol vannak Bars, Komárom férfíai; hol vannak az erdélyi testvérek, akik akkor mind részt vettek a püspökszentelési ünnepélyen? Óh bizony megrendítette az Úr a mi földünket és sokfelé szakította azt, nehéz dolgokat mutatott nekünk és itatott minket a rettegésnek borával! De örökké nem hágy el az Úr! Ha egy percig tart is az ő haragja, de mindörökké van az ő irgalmassága! Az ő kegyelme immár örömnapokat is ad hazánk és egyházunk jelen szomorú korszakában. Ilyen örömnap a mai, midőn a dunántúli testvér egyházkerület szeretettel és bizalommal környezett új püspökét a legszebb reményekkel, a jobb jövő erős hitével iktatja be a püspöki igen szép, de igen nehéz munkakörbe. Hogy miért igen szép és miért igen nehéz a püspöki munkakör, azt elmondták már százan és ezren, éppen ilyen ünnepélyes alkalommal. Te is, kedves püspöktársam, nagyon jól érted és tudod mindazokat. Éppen azért távol van tőlem, hogy én itt és most elismételjem azokat a jól ismert igazságokat; én most csak egy futó pillantást óhajtok vetni a keresztyén egyházak különböző felfogására, a püspöki hivatal eredetéről és lényegéről. A római katolikus, görögkeleti és anglikán egyház szerint a püspökök együttesen, de nem egyenként, egyenes utódai az apostoloknak, tehát a püspökség apostoli intézmény, melynek magasabb fokú kegyelmi ajándékai a felszentelés alkalmával, kézfőretétel által mennek át nemzedékről nemzedékre, az egymásután következő püspökökre. Ez elméletnek azonban teljesen ellene mond az apostolok tanítása és az első keresztyén századok története. A keresztyénség őskorában a püspök és presbiter teljesen egyet jelent; ugyanazt az egyházi elöljárót nevezték tisztére nézve püspöknek, azaz felügyelőnek, korára nézve pedig presbiternek, azaz vénnek. Még a Corpus Juris Canonici is bevallja, hogy „olim idem erat presbyter, qui et episcopus”. Csak a második században válnak külön a fejlődés törvénye szerint az episkoposok a presbiterektől és emelkednek azok fölé, később a presbiterség fogalma is átalakul és áldozópap lesz belőle. A püspökség tehát nem isteni és apostoli, hanem emberi intézmény, a történeti fejlődés eredménye; semmiféle püspöknek sincs tehát igaz joga magát az apostolok egyenes utódának s így más püspöknél különbnek tartani. A reformáció után az anglikán egyház csaknem változatlanul átvette a püspöki intézményt, a skandináv egyházak már erősen módosított alakban; a magyar református egyház szintén szükségesnek látta megtartani, de az evangéliomi elveknek teljesen megfelelő módozatokkal. A „püspök” régebben a lelkipásztorok, újabban a presbitériumok választása útján nyerte és nyeri el hivatalát, ennélfogva a lelkipásztoroknak és a híveknek nem ura és nem egyházi fejedelme, hanem csak első az egyenlők közt, akinek elsősége abban áll, hogy neki kell legtöbbet szolgálnia. Református püspöknél semmi vonatkozásban nem lehet komolyan hierarchiáról beszélni, mert hiszen a főgondnokság felállítása óta, immár közel kétszáz esztendeje, a püspök önmagában nem, csak elnöktársával együttesen intézkedhetik a fontosabb és lényegesebb egyházi ügyekben. A püspöki hivatal azonban nem mindenütt egyidős a magyarországi reformátusoknál. Míg a többi egyházkerületben átlagosan a XVI. század közepétől számíthatjuk eredetét, a tiszáninneni egyházkerületben csak száznyolcvankilenc évet számlál. A tiszáninneni atyák automóniájok túlzott féltése és bizonyos independens hajlamok miatt csak 1735-ben a Carolina Resolutio és a bodrogkeresztúri konvent határozata folytán választották meg első püspökjöket; addig a négy egyházmegye unióban élt és esperesek, illetve zsinatok által kormányozta magát. Az autonómiához való szigorú ragaszkodás érdekes különbséget okozott a négy református egyházkerület püspökiktatási rendtartásában is. A két dunai egyházkerület egy testvér egyházkerület püspökének közreműködésével iktatja be hivatalába püspökét, a két tiszai egyházkerületben pedig a kebelbeli esperesek végzik az iktatást. Ez érdekes különbség magyarázata az, hogy a dunaiaknál a testvériség szelleme, a tiszaiaknál pedig az autonomikus érzék van nagyobb mértékben kifejlődve. Én azért, kinek beiktatásakor testvér püspök imája és áldása nem hangzott el, hívástokra kész örömmel eljöttem ide, hogy ebben a templomban, ahol boldog ifjú koromban annyiszor hirdettem az Igét, ahol, kedves püspöktársam, veled együtt vasárnapról vasárnapra dicsőítettük zengő énekben az Urat, eljöttem ide, hogy buzgó imádságban, a kegyes hívek egyességében kérjem reád a mi Istenünknek és Atyánknak áldását. Távol-Keletre repült követeink. Nt. Dr. Medyesy Úászló, wallingfordi (CT) lelkész és Nt. Dr. Havadtőy Sándor, fairfieldi (CT) lelkész a Református Egyházak Világszövetségének Dél-Koreában tartott gyűlésén képviselték közegyházunkat és minket. Medyesy László szept. 1-én tért vissza a hosszú útról. Lapzártakor ért minket a megrázó hír, hogy Havadtőy Sándort visszatérő útján szívroham sújtotta le Tokyoban. A rossz hírnek jó oldala az, hogy javulóban van a japáni kórházban, honnan két heti utókezelés után tér vissza — Isten segedelmével — egyházához és családjához.
