Calvin Synod Herald, 1987 (87. évfolyam, 1-5. szám)
1987 / 4. szám
CALVIN SYNOD HERALD-12-REFORMÁTUSOK LAPJA Bibliai Háttér Tanulmányok Minden vallás csupán annyi, ammennyit gyakorolnak belőle, ha hiányzik a gyakorlat már csak emlék, egy kultúra emléke. Egy hit mindig egy formát is jelent, érzelmi beállítottságot, magatartás rendszert, erkölcsi struktúrát, világnézetet. Krisztus után, az első században az ősi zsidó hit már régen nem volt egységes; az első szakadást a i.e. 6.sz-ban a babiloni fogságból való hazatérés okozta: másképp értelmezték az írást az otthonmaradottak és a hazatértek. Jézus tevékenysége idején, amikor Palesztinában megszilárdult a procuratori rendszer, már nem csak két szektáról beszélhetünk. Léteztek a szadduceusok, a farizeusok, az essaoik, a gananaiak, a nocrimok. A mozeizmus összes megjelenési formáit tekinthetjük együttesen a zsidó vallásnak Izrael földjén, mert a diaszpórában élők életkörülményeiktől befolyásoltatva tettek engedelményeket, vagy ellenkezőleg, megkötéseket. Néhol még az egymás mellett élő ellentétes vallások egymásrahatása is megfigyelhető, mint pl. Alexandriában. Ebből következik a Biblia nem egységes jellege, a fennmaradt apokrif iratok helyenkénti ellentmondásossága, a mindekori kanonizálás nehézsége. A hit többrétüségét a felhalmozódott papi, prófétai szövegek nagy száma, és a fejlett gazdasági alapokkal rendelkező társadalom rétegződése eredményezte, ezek a réteg-, és osztályérdekek megfigyelhetőek a szektás nézetek differencia specifikáiban. Farizeusok A legelterjedtebb négy szektáról Josephus Flavius számol be, akinek hitelességét azért sem vonhatjuk kétségbe, mert élete során mind a négy szekta vallási nézeteibe betekintést nyert. A farizeusok tanítványa volt, romanizációs törekvései miatt a legélesebben a zélotákkal került szembe, helytartósága idejében, főként Jotopata ostrománál sok esszénus katonája volt és zsidóságát csak a szadduceusok jóváhagyásával tarthatta meg. A farizeusok a társadalom középrétegéhez tartoztak, földműveléssel nem foglalkoztak, nagyjából a polgárság rétegének feleltek meg. A főbb vallási és közéleti vezető pozíciókat főként ők töltötték be. Ez magyarázza a papi arisztokráciával való szembenállásukat. Ez a szembenállás különösen élessé azáltal vált, hogy vallási köntösben kerültek elő a hétköznapi életben. Ebben a harcban a polgárság, felismerve a helyes megoldást, a népre támaszkodva igyekezett pozíciót szerezni a törvényt dogmatikusan hirdető papokkal szemben, ezért a büntető törtvények tekintetében - amely nyilvánvalóan inkább vonatkozott az alsóbb rétegekre, mint a felső osztályra, igen elnézőek voltak. E viták távoli visszhangja csendül ki néhol a Talmudból. Jól tudva, hogy a nép a legkérlelhetetlenebb vezetőket ismeri el leginkább (ha példájukat nem is követik) ezért szigorú, erkölcsös életet éltek, ezáltal bizonyos távolság jött létre köztük (egyébként a kasztszellem ugyanolyan eleven volt közöttük, mint a főpapoknál), innen származik nevük is, amely a párás (elválasztani) szó gyökeréből származik és szeparatistákat jelent. Ennek a gőgös elhidegülésnek gazdasági okai voltak, ha nem is voltak olyan vagyonosak, mint a szadduceusok, eléggé tehetősek ahhoz, hogy egy királynak is ellenálljanak. Vagyonukat közvetítő kereskedelemmel és gazdálkodással szerezték. Önálló politikai szerepet először a Hasmenausok idején játszottak támogatva a Makkabeusokat, és amikor látták, hogy vezetőik eltérnek a helyes iránytól szemrehányással illették vezetőiket: Joannes Hyrkanos (135-104) főpapnak és királynak proklamálta magát, míg anyja rabszolganő volt. Fiával, Alexander Jannaios-szal még hevesebb vitáik voltak, olyannyira, hogy az számos farizeust kivégeztett, de ez sem gyöngítette meg pártjuk erejét, hiszen ök voltak Alexandra királynő tanácsadói, tagjai lettek a synhedrionnak, ettől fogva minden vitás ügyet az ö Ítéletük döntött el. Herodesben ök kifogásolták leginkább félzsidó származását, 6000-en közülük nem is voltak hajlandók felesküdni rá. A rómaiakkal szemben titkos ellenállásba húzódtak, annál is inkább megtehették, mert vezető szerepük a vallási gyakorlatok általuk történő lefolytatásával Palesztinán belül töretlen maradt. I. sz. 66-ban azután betelt a pohár és a felkelés élére álltak - mint Josephus is. Az uralkodókkal és az idegen hatalommal való ellenállásuknak, szembehelyezekedésüknek vallási tanaik az okai. A Törvény emberei voltak, s főleg azokra a kultikus előírásokra helyeztek nagy súlyt, amelyek a hétköznapi életet szabályozták. Ehhez annyi magyarázatot és kiegészítést illesztettek, hogy betartásuk igen bonyolulttá vált; ezekkel akarták Izraelt szent néppé nevelni. De ezek a körülményessé vált és sok nehézséggel járó kultikus szokások inkább azt eredményezték, hogy az egyszerű, napi munkáját keményen végző földművesben kialakuljanak egy egyszerűbb, könnyebben követhető vallás csírái; nem az új isten igénye lépett fel, Istennel nem volt semmi baj, csak oly nehézzé vált már vele az együttélés; olyan Isten kellett, akivel sokkal intimebb kapcsolata alakulhat ki az írástudatlan, de szivében istenfélő embernek. A farizeusok Jahvéja nem lehetett népi isten többé. A farizeusok egykor egyszerű másolók voltak, később a Törvény tüzetes tanulmányozóivá, "írástudókká" váltak, s ha a pór ember hozzájuk fordult, megkívánták a szertartásos “uram” vagyis “rabbi" megszólítást. Ezek az emberek alkották a párt lelkét, tevékenységük főleg a zsinagógákra korlátozódott, ahol felolvasták a szent iratokat és magyarázták őket. Lassan kiszorították a papokat. Lényegében ök végezték a kanonizáló munkát is, ök állították össze, főként a régi iratokat előnyben részesítve azt a Bibliát, amelyet Josephus ismertet. Ezeknek az írásoknak az öszszessége a héber ábécé 22 betűjének felel meg. A tudatos válogatás a szadduceusoktól tudatosan eltérő nézetek kialakításához vezettek, ilyen pl.: ....”a lélek hallhatatlan, de a jó lelkek kerülnek haláluk után más
