Calvin Synod Herald, 1986 (86. évfolyam, 1-6. szám)
1986-02-01 / 1. szám
CALVIN SYNOD HERALD — 13 — REFORMÁTUSOK LAPJA világ legnagyobb lélekelemzője (psychoanalyst) a mai magyar Szondi Lipótunk. Ma már 94 éves. Ma is minden nap dolgozik világhírű zürichi laboratóriumában. Hosszú élete több mint felét idegenben, Nyugat-Európában töltötte el, de mindvégig hűséges magyar maradt. Az ő elmélete a világon mindenütt elfogadott és vezető lélekelemzés. Szerinte két hatalmas erő formálja a lelkünket és irányítja életútunkat. Az egyik az átöröklés (kényszer-sors), a másik a környezet (választott-sors). Az átöröklés ott van a vérünk sejtjeiben eltávolíthatatlanul, mit örökségül kaptunk apáinktól. Ez a kényszer-sors irányítja gondolatainkat és érzéseinket. A környezet — a mi esetünkben — amerikai életformánk, amiben felnőttünk, ugyancsak ugyanakkora erővel átformálta gondolatainkat és érzelmeinket. Mi a kettő együttesének a terméke vagyunk: amerikai magyar reformátusok. Mi nem angolszász reformátusok vagyunk és többé nem is magyarhoni reformátusok. Mindkettőtől különbözünk és nem adhatunk mást, mint ami a mi lényegünk. Hibát követ el az, aki a mi életútunkat úgy kívánja irányítani, - sokszor vad erőltetéssel — mint az angolszász egyházak életformája. Persze az is hibát követ el, aki viszont mindenképpen úgy akarja erőltetni életsorsunkat, mint az óhazai magyar reformátusok életútját. A mi életútunk sajátos és különböző. Egyikhez sem hasonlítható. Zilahi Lajosnak híres regénye: “A lélek kialszik”. Egy amerikai magyarról szól, aki hosszú amerikai tartózkodás után visszatér a szülőhazába. Az otthoni magyarok megállapítják róla, hogy többé nem olyan, mint amilyenek ők. Kimondják róla az ítéletet: ebben a magyar lélek kialudt! Nem volt igazuk. Nem volt igaza az írónak sem. Zilahi élete végén szintén ide-“tántorgott”, New Yorkba. Szeretném hinni, ő maga is rájött arra, hogy nem volt igaza. Nem a lélek aludt ki ebből az amerikai magyarból. Vérében, átöröklésében, ott élt továbbra is ez a lélek; de a környezet, az itteni forma, másfajta emberré tette. Nem úgy gondolkozott, nem úgy érzett és nem úgy viselkedett, mint az otthon maradottak. Könnyű volt ráütni a “Scarlet Letter”-szerű szégyen-bélyeget: “a lélek kialudt”! A mi sajátos életútunk, sorsunk teremtette szétszóródottságunkban nemcsak hogy más — minőségi síkon —, hanem sokkalta különböző mennyiségi síkon. Egyre fogyóbb és kevesebb lélekszámmal: ugyanakkor hasonlíthatatlanul gyérebb pénzügyi és anyagi erővel ugyanazt kell cselekednünk, és ugyanolyanokat kell alkotnunk itt, mint az angolszászok teszik. Nyilvánvaló, hogy ez a feladat mérhetetlenül több lelki energiát követel. Viszont a magyar lélek, mi vérünkben és ereinkben áldott átöröklés, nem magyar környezetben — távol az óhazai környezettől — kell, hogy úgy alkosson és teremtsen, mint az otthon maradtak lelke. Ez is bizony kétszerezett lelki energiát igényel. Hadd fejezzem be gondolat futtatásaimat Ady egyik kevésbé ismert gyönyörű versének szavaival. Címe: “Küldöm a frigy-ládát”. Párizsból küldte 1909-ben haza az otthoniakhoz. Ugyanúgy küldöm most én is innen, Amerikából, a frigy-ládát, a szívemet, szívünket: az amerikai magyar reformátusok lelkét. ‘‘■Szívem küldöm, ez ó frigy-ládát... Véreim, ti dübörgő ezrek, Tagadjatok meg, mégis-mégis Én.a tiétek vagyok... Kötésünket a Sors akarta, Nem érdem, nem bűn, nem erény Nem szükség, de nem is ravaszság... Bennünk nagyságos erők várnak, Hogy életre ébredjenek, Bennünk egy szép ország rejtőzik. Tietek vagyok, mindegy most már, Hogy nem kellek, vagy kellek-e. Egy a Napunk, gyönyörű égen. Jaj, hogy elfed a Naptól néha A gonoszság fellege. ” Hány beiratkozott gyülekezeti tagunk van? Kérdik néha, és a válasz nem mindig elismerő fejbólintást vált ki. Más lenne a válasz, ha azt kérdenék, hány tényleges gyülekezeti tagunk van? Mert bizony, az ígéret szép szó, éppen úgy, mint az aláírás egy űrlapon, de ha betartják, úgy jó. “Mi tesz egy beiratkozott tagot tényleges gyülekezeti taggá? Legalább időnként megjelenik a templomban, vagy többé-kevésbé rendszeres anyagi hozzájárulást ad, vagy munkájával segít — vagy mint néhányan, mind a hármat megteszik. Nézegetem a beiratkozási űrlapokat. Hányról nem is tudunk semmit, hányat csak az utcán, vagy valamilyen összejövetelen látunk. Hányról csak akkor hallunk, mikor egy könnyektől elfulladt hang hívja a lelkipásztort, jöjjön temetni, mert hiszen a megboldogult gyülekezeti tag volt, csakhát már sok-sok éve nem ért rá templomba járni, még a templom mellé sem, segíteni pedig nem volt ideje, és arra a havi húszasra vagy ötvenesre sem futotta, mert hát muszáj volt egy szép lakást venni, dehát mégis tagja volt a gyülekezetnek. Egy kedves öregasszony mondta nekem nemrégiben: ne holtom után küldjél koszorút, inkább életemben hozzál néha pár szál virágot. így van, vagy legalább is így kellene lenni a gyülekezeti tagokkal. Ne a ravatalon hivatkozzanak a családtagok az űrlapra, hanem még életében mutassa ki, legalább is egy kicsit, hogy egy-két szál fűzi még templomunkhoz, a templomi nagy családhoz, magyar gyülekezetünkhöz. Talán mi is hibásak vagyunk. Bár a templom ajtaja mindig nyitva van, bár mindenkit mindenkor kérdés nélkül, testvéri szeretettel látunk, veszünk, hívunk, egyesek esetleg úgy érzik, nehéz nekik megtörni a jeget egy hosszú távoliét után. Talán miránk, az “aktív” gyülekezeti tagokra hárul ez a felelősség. Ez a néhány sor egy ilyen jégtörési kísérlet. Ne vegye senki szemrehányásnak, reklamálásnak. Vegy kinyújtott kéznek, testvéri ölelésnek, a nagy világtengerben egy meleg baráti szónak. Jöjjetek. Várunk. V)adár pá, gon(Jnok Venezuela----------------------------------------------------•, Márciusi alkony ( A z út menti fák kopár ujjain \ még rügyekben alszik a lomb, hó tarkállik a rozsdás avaron, és télutót sirat a domb. A földön folydogáló ereken lágyan szökdel ezernyi fény, : és az aranyekén szántó alkony perceket vet az est ölén. \ Csal a statisztika
