Calvin Synod Herald, 1985 (85. évfolyam, 1-5. szám)
1985-06-01 / 3. szám
CALVIN SYNOD HERALD — 12 — REFORMÁTUSOK LAPJA li Alvó Jézus? * Bibliaolvasás: Lukács 4:16—30. Sok újságban és folyóiratban közöltek egy festményt, amint a művész Jézust a templom egyik padjában ábrázolja, — mélyen aludva a lelkész prédikációja alatt. Annak a festőnek igaza van egyfelől, viszont nagyot téved másfelől. Tökéletesen igaza van abban, hogy bárholjárt is Jézus, mindenütt elment volna a templomba; semmi kifogást sem hozott volna fel, amivel kimenthené magát az istentiszteleten megjelenés kötelessége alól. Ma sem tenné ezt másként, mint ahogy több, mint 1990 évvel ezelőtt Palesztinában tette. A mai újszövetségi bibliai részünkben olvastuk, hogy Názáretben tartózkodva, “ahol felnevelkedett, szokása szerint bement szombat napján a zsinagógába”. Amikor a vidéken járt, a zsinagógába ment a heti istentiszteletre, amikor pedig Jeruzsálemben tartózkodott, ott a templomba ment el. Az említett képen a festő által kifejezett felfogást, nevezetesen, hogy a templom, az istentisztelet unalmas és az ember kérdései megoldása szempontjából lényegtelen, kifogásként használják főleg olyanok, akik ezzel akarják igazolni, hogy miért mennek csak ritkán, vagy miért nem járnak egyáltalán templomba, és miért nem munkás tagjai az egyháznak. Ennek pedig közben az igazi oka az, hogy nem szeretik Istent, és így őket nem érdekli az Istennek való szolgálat. Viszont máskor ugyanezek amiatt is kifogásolják az egyházat, mert az igehirdetés nagyon leleplező, éles, fején találja a szeget és a jó erőteljes cselekvésére hívja ki az embert. Bármit megfelelő mentségként használnak arra, hogy Isten egyháza életében ne vegyenek részt, és hogy Istennek ezen a földön folyó munkájában ne fogadják el a maguk személyes felelősségét. De ami Jézust illeti?! Igenis, ha történetesen New York városában lenne, ott elmenne a külvárosok, vagy a Fifth Avenue templomaiba, és ha Flanekdersbe jönne, résztvenne az istentiszteleten ebben a templomban, vagy valamelyik más templomban, és kétségtelenül a reformált vagy az ortodox zsidó zsinagógában. Jézus földi járása idején elment a zsinagógákba és a templomba és ma is mindenütt templomba menne. Ebből a szempontból tehát igaza van a festőnek, aki Jézust a templomban ábrázolta. De a festőnek teljességgel nincs igaza azzal a véleményével, hogy Jézus aludt volna a templomban az istentisztelet alatt, vagy hogy őt a mi templomainkban és zsinagógáinkban akárki prédikátor is el tudná altatni. Az istentisztelet helyén ő soha sem aludt el, és ma sem aludna el. A tizenkétéves Jézusnak bőven volt kérdése és felelete, hogy három napig maradjon a jeruzsálemi templomban, és ott a papokkal beszélgessen, és vitázzék. Bizonyára azokat a papokat is ébren tartotta, akik pedig szívesen szundítottak volna időnként. Minden érdekelte és ő maga érdekes volt. Gyakran a prédikátorok csak azért unalmasak, mert senkiben sem látnak érdeklődést az iránt, amit a Bibliából hirdetni és tanítani próbálnak. Jézus nemcsak “érdekes” volt, hanem érdeklődött is, mert a tévedő papokat is szerette, és talán élesen, de mégis szeretettel bírálta őket időnként. A lelkiismerete nem engedte volna meg, hogy elaludjék — a papok beszéde alatt. Az a másik újszövetségi szakasz, amiből ma egy részt olvastunk, közli, hogy amikor Jézus a lakóhelyén, Názáretben elment a zsinagógába, felhívták, hogy olvasson a Szentírásból. Ézsaiás próféta szavaiból olvasott, és azután megmagyarázta, hogy az az ószövetségi prófécia az ő személyében beteljesedett azon a napon. Amint hallgatták, először “mindnyájan... elálmélkodtak kedves beszédein, amelyek szájából származtak,” (akárcsak amint új lelkészek első igehirdetésein ma is csüngnek!), de nemsokára kibökték a kérdést: “Nem a József fia ez?” — honnan van benne a bölcsesség? A “József fia” kifejezés lehetett gúnyos megjegyzés, mert egyesek tudhattak Jézus titokzatos fogantatása híréről. A végén pedig “megteltek haraggal a zsinagógában, felkeltek, kiűzték őt (Jézust) a városból, és elvitték annak a hegynek a szakadékáig, amelyen városuk épült, hogy letaszítsák.” Nem kétséges, hogy abban a helyzetben senki sem beszélhet a templomban alvó Jézusról! Aztán ott van az a történet, amit Jézus a templomban megjelent farizeusról és vámszedőről mondott, vagy a szegény asszony története, aki minden pénzét a perselybe tette a jeruzsálemi templomnál. Megfigyelései nyomán ezeket nem olyan Jézus mondta, aki a templomban vagy a templom táján elaluldt volna, hanem olyan, aki mindent megfigyelt és mindenről nyilatkozott, mert a templommal kapcsolatban minden érdekelte, hiszen Isten ügyéről volt szó! Közbevetőleg tegyük fel a kérdést: Ma hányán érdeklődnak úgy, hogy ugyanazt tegyék?! Azután, mit mondjunk arról az esetről, amikor korbácsot vett a kezébe és kiűzte a kufárokat és állataikat a templom területéről, azt mondva: “Az én házam imádság háza..., ti pedig rablók barlangjává tettétek.” Ha Jézus történetesen egy amerikai templom padjában ülne, a festő akkor is tévedne, ha őt úgy ábrázolná, mint aki elalszik az igehirdetés alatt. Nem! Hanem imádkozna Istenhez, hogy Szendéikével világosítsa meg aprédikátor eszét, és szavait tegye élővé Isten igéjeként. Szánalommal és szeretettel gondolna az igehirdetőre, és feltenné a kérdést: Miért mond olyan gyenge prédikációt az az ember a szószéken? Nem részesült elég kiképzésben? Nem adtak neki alkalmat arra, hogy tudását és képességét felfrissítse és bővítse úgy, mint ahogy, például, az ipari üzemek elküldik az alkalmazottaikat időnként továbbképző tanfolyamra? Vagy talán beteg — és mégis a szószéken kell lennie? Talán valami személyes kérdés zavarja, aminek a megoldásában senki sem segítette? Vagy belefáradt abba, hogy éveken át sem megfelelő visszhangot, sem szükséges támogatást nem nyert a gyülekezettől? A padokban ülők közül valaki is imádkozott-e az igehirdetőért a hét folyamán és az istentisztelet előtt vagy alatt? Ilyen és hasonló kérdések tartanák ébren Jézust, ha valamelyik amerikai templom padjában ülne. Érdeklődne, és imádkozna a prédikátorokért. Igen, a padban ülő Jézus imádkozna mind az igehirdetőért, mind a padokban ülő hívekért. Tudná, hogy a hallgatókat milyen sok kérdés zavarja, terheli és gyötri. Ismerné a félelmet, az aggódást, a kétségeskedést, a kísértést, a munkabeli, a pénzügyi, egészségügyi és családi problémákat, amikkel szembe kell nézniük azoknak, akik a templomok padjaiban ülnek. Mivel a legtöbb ilyen kérdést csak maguk és leginkább az egyének oldhatják meg, rokonszenvvel imádkozna mindenkiért, hogy kapja meg és fogadja el a Szentlélek irányítását és erejét. Az embertársai iránt való törődése tartaná ébren a padban. El tudod-e képzelni, hogy az isteni jóakarat és gondviselés aludna, miközben te nagyon is ébren vagy a problémáid, fájdalmaid, bajaid és kísértéseid miatt? Jézus nem tudna aludni akkor, amikor az egyháznak, az ő “testének” szüksége van az ő éber jelenlétére igéjében és lelkében, hogy az egyház megfelelően, helyesen imádja és szolgálja Istent. Igen, Jézus ebből a szempontból Mesterünk. Isten igéje ezt mondja: “Ez az én szerelmes Fiam, őt hallgassátok.” És Jézus szava mindegyikünkhöz szól: “Kövessetek engem... Ha engem szerettek, tartsátok meg az én parancsolataimat... Ez az én parancsolatom nektek, hogy egymást szeressétek.” Ezt az igehirdetést a János apostolról szóló hagyomány felidézésével fejezem be. Ő Jézus legfiatalabb tanítványa volt. Százhúsz éves koráig élt. Az öregség terhe alatt már nem tudott elgyalogolni az istentiszteletre. Ezért fiatalabb barátai, az ő kérésére, rendszerint hordágyon vitték el az istentisztelet helyére, a “templomba”. Amikor anynyira elgyengült, hogy a beszéd is nehezére esett, még mindig mindnyájukhoz szólta ezt a rövid mondatot: “Gyermekeim, szeressétek egymást.” Valahányszor megjelensz a templomban, ezzel kinyilvánítod azt, hogy szereted az embertársaidat, mert szereted az Istent. Ámen. Szigethy Béla "Az Úr Lelke van mrajlam... hogy... hirdethessem az Úr kedves esztendejét. ” (Lukács 4:18, 19)
