Calvin Synod Herald, 1984 (84. évfolyam, 1-6. szám)

1984-02-01 / 1. szám

CALVIN SYNOD HERALD — 10 — REFORMÁTUSOK LAPJA Reuss folyó felett lövések hangzottak az égben!” A Bruenig szakadék fe­lett zászló jelenése volt a felhőkben! ” “A luzerni tó felett kisértet hajók cikáztak harcos alakokkal!” súgta egyik a másik után. “De a legrémí­tőbb a félelmes üstökös a zürichi tó felett Szent Lőrinc napjának alko­nyán! Hosszú uszálya az ég közepéig ért és színe óh mily halálosan sápadt volt! ” Egyik piros arcú, kövér bajnok nyomban hozzá adta, félig suttogva, félig beszélve: “Bizony Zürichben mindenki tudja, hogy amikor Abbot György megkérdezte Zwinglit, hogy ez a jelentés mit üzen, papunk vá­lasza az volt: “György, sajnos ez azt jelenti, hogy nekem is és sokunk­nak az élete lesz az ár! Igazságunk, hitünk sokat szenved még. De Krisz­tusé lesz a végső győzelem!” “És ez is a való igazság!” kiáltott fel Zwingli meghallván a bajnok megjegyzését, “Én is, és ti is meg fo­gunk halni, de az igaz győzni fog. Hitünk élni fog! Krisztus nem hagyja elveszni ügyét!” Ezután a zászlót ma­gasra emelvén erőteljes hangon kiál­totta: “Én lerohanok most bajtár­sainkhoz! Kész vagyok meghalni velük és köztük vagy megmenteni őket, amint az Úr végez. Ki követ most engem? Legyen meg az Ő akarata!” És a harcosok mind követték őt a völgybe bajtársaik megmentésére. Alant a harc dübörgött pokoli zaj­jal és teljes erővel. A harci kiáltások mennydörögve zúgtak a völgy felett. A pápás hadak hangosan kiáltozták: “Szentségtörő gonosz ivadékok. Átkozott eretne­kek! Sátánnak szerzeti! Éljen a Pápa! Éljen Őszentsége! Szűz-Anya, óh segíts! Irgalmazz Uram! Szentek kö­nyörüljetek!” A protestáns harcosok hangosan visszhangoztál: “Bálványimádók^ Pápa csatlósai! Sötétség kufárok! Éljen az Evangé­lium! Igazságért! Szabadságért! Krisz­tus, segíts magad!” Harsonák zúgtak! Dobok döröm-Egyházkerületi hírek * A Zudor család politikai menedékjogot ka­pott az USA-ban, főként Nt. Szabó Jenő pehoenix­­villei lelkipásztor áldozatos munkája gyümölcse­ként... De Erdélyben a helyzet változatlanul kri­tikus magyar szempontból. ... Ne felejtsük el délamerikai testvéreinket, a leprás betegeket, kerületi missziónkat és felekeze­tűnk szeretetszolgálatát... Zwingli születésének 500. évfordulóját ünnepel­jük ez évben. bőitek! Ágyuk zajongtak! Karabé­lyok ropogtak! Kardok, lándzsák, dárdák, harci fejszék csattogtak! A sokkalta kisebb protestáns sereg hősies bátorsággal vívta a harcot a felette nagyobb túlerő ellen, életét áldozván szörnyű vérontásban a Leg­szentebb és Legigazabb példás vé­delmében. Az egyenetlen harc egyre reménytelenebb volt. A hős pap alól kilőtték a lovát. Lándzsa okozta sebektől vérzőén, fe­jén összeroppant harci sisakkal, ott feküdt a pásztor levágott nyája kellős közepén. Fogyatkozó életerejének utolsó maradékával odavonszolta magát egy körtefa tövéhez. Hátát nekitámasztotta a körtefa törzséhez, szemeit égre irányította, kezeit imá­ra kulcsolta. Vértszomjazó ellenségei kardokkal kört képeztek körülötte. “Ezt a testet megölhetitek, de a lelket soha!” suttogta egyre bágyuló szavakkal a bátor pásztor bosszút li­hegő ellenei felé. Patakzó vérveszte­sége úgy elgyengítette, hogy szava­kat többé kiejteni nem tudott. Szemeit az égre tapasztotta rendít­hetetlenül és szavak kiejtése nélkül imádságát mormolta. A körön belül állt, kérlelhetetlen gyűlölettel tekintvén reá, az unter­­waldeni Vockingen kapitány; vörös övvel, vas vértezetben. Mellette állt tábori papja, Róma konstanci püs­pökének udvarából. “Akarsz-e még gyónni a halál előtt!” — kérdezte a pap a látható és kéjes elégtétel gúnyos mosolyával. Zwingli, ki már szavakat kiejteni képtelen volt, fejét rázta a “nem” határozottságával. “Akarod-e fel­venni az utolsó kenet szentségét?” Zwingli még keményebb, ingerült fejrázással még határozottabban “nem”-et mondott. Az egyik ellenséges katona maga ezt hallván, odasúgta a másiknak: “Hogy akarhatná ez, mikor a mi szentséges pápánk, X. Leó, a Medi­ci, konokul elutasította az utolsó ke­netét halála órájában?” “Akkor hát hívd segítségül az eret­nek Szűz Máriát és a szenteket!” or­dította vadul Róma papja, Zwingli haragosan rázta meg újra fejét erre. Utolsó fejrázásával is tiltakozott a babona és bálványimádás ellen. Ily formában és így is utolsó leheletéig prédikálta azt a tiszta Evangéliumot, mit hűségesen hirdetett életén át. Mikor már többé egyetlen élő szót sem tudta elhagyni ajakát, még mindig protestálva hirdette, hogy nincs más közbenjáró Isten és embe­rek között, csak egyedül a Krisztus Jézus. Ott feküdt ellenei között a körte­fának leveleden ágai alatt az igazi protestáns: protestálván a hamisság ellen és protestálván Krisztusért utolsó vércseppjének kicsordulá­sáig. “Akkor hát, múlj ki átkozott eret­nek!” — kiáltotta el magát Vockin­gen kapitány szinte őrjöngve és kardját kirántva halálos csapást mért a reformáció első haldokló re­formátorának nyakára. Ellenségeitől körülvéve, ott nyu­godott most már a hűséges pásztor teste saját nyája százainak kihűlt te­temei között szétszórtan fekve a kappeli csatamezőn. Közöttük vejé­­nek, mostoha fiának, sógorának, va­lamint a kanton világi, egyházi, ka­tonai vezetőinek holttestei mind. Fenn az égen a csillagok sorakoz­tak, egyik a másik után. Rövid idő alatt ezeknek a csillagoknak százai, mint megannyi gyertyának fényei borultak oda lágy ragyogással a mártír halottak százainak nagy rava­tala felé a kappeli csatamezőn lágy ragyogással. Az ott nyugvó hősi tete­mek mindegyike egy-egy lépcsőfok az Igazság előretörésének áldozatok­kal teljes diadalútján. “Vegyétek hát ennek az átkozott eretneknek holt tetemét!” kiáltotta az unterwaldeniek bosszútól megit­­tasult kapitánya, végső parancsot adván a kivégző osztagnak, “Hajtsá­tok végre rajta az eretnekeknek ki­járó kettős büntetést!” Erre a hóhé­rok négy darabra vágták fel Zwingli kihűlt tetemét, mint első büntetést. Majd a négy külön testdarabot máglya fölé felakasztván, tűzben égették el egyenként. A megmaradt hamvakat beleszórták a fúvó szélbe, mint második büntetést, a középkor kegyetlen módszere szerint. Amint a szél négyszeresen kapta fel és sodorta a nagy mártír refor­mátor hamvait a kappeli csatamező felett a szélrózsa minden irányába, az ellenség balga hite meg volt győ­ződve: ez vége a reformátornak és a reformációnak. Igaz, valójában csak a test volt az, amit véres kegyetlen­séggel megöltek, de a lelket nem! A lélek él és az Igazság haladt előre megállíthatatlanul tovább, diadalá­nak győzedelmes útján.

Next

/
Thumbnails
Contents