Calvin Synod Herald, 1984 (84. évfolyam, 1-6. szám)
1984-02-01 / 1. szám
CALVIN SYNOD HERALD — 10 — REFORMÁTUSOK LAPJA Reuss folyó felett lövések hangzottak az égben!” A Bruenig szakadék felett zászló jelenése volt a felhőkben! ” “A luzerni tó felett kisértet hajók cikáztak harcos alakokkal!” súgta egyik a másik után. “De a legrémítőbb a félelmes üstökös a zürichi tó felett Szent Lőrinc napjának alkonyán! Hosszú uszálya az ég közepéig ért és színe óh mily halálosan sápadt volt! ” Egyik piros arcú, kövér bajnok nyomban hozzá adta, félig suttogva, félig beszélve: “Bizony Zürichben mindenki tudja, hogy amikor Abbot György megkérdezte Zwinglit, hogy ez a jelentés mit üzen, papunk válasza az volt: “György, sajnos ez azt jelenti, hogy nekem is és sokunknak az élete lesz az ár! Igazságunk, hitünk sokat szenved még. De Krisztusé lesz a végső győzelem!” “És ez is a való igazság!” kiáltott fel Zwingli meghallván a bajnok megjegyzését, “Én is, és ti is meg fogunk halni, de az igaz győzni fog. Hitünk élni fog! Krisztus nem hagyja elveszni ügyét!” Ezután a zászlót magasra emelvén erőteljes hangon kiáltotta: “Én lerohanok most bajtársainkhoz! Kész vagyok meghalni velük és köztük vagy megmenteni őket, amint az Úr végez. Ki követ most engem? Legyen meg az Ő akarata!” És a harcosok mind követték őt a völgybe bajtársaik megmentésére. Alant a harc dübörgött pokoli zajjal és teljes erővel. A harci kiáltások mennydörögve zúgtak a völgy felett. A pápás hadak hangosan kiáltozták: “Szentségtörő gonosz ivadékok. Átkozott eretnekek! Sátánnak szerzeti! Éljen a Pápa! Éljen Őszentsége! Szűz-Anya, óh segíts! Irgalmazz Uram! Szentek könyörüljetek!” A protestáns harcosok hangosan visszhangoztál: “Bálványimádók^ Pápa csatlósai! Sötétség kufárok! Éljen az Evangélium! Igazságért! Szabadságért! Krisztus, segíts magad!” Harsonák zúgtak! Dobok döröm-Egyházkerületi hírek * A Zudor család politikai menedékjogot kapott az USA-ban, főként Nt. Szabó Jenő pehoenixvillei lelkipásztor áldozatos munkája gyümölcseként... De Erdélyben a helyzet változatlanul kritikus magyar szempontból. ... Ne felejtsük el délamerikai testvéreinket, a leprás betegeket, kerületi missziónkat és felekezetűnk szeretetszolgálatát... Zwingli születésének 500. évfordulóját ünnepeljük ez évben. bőitek! Ágyuk zajongtak! Karabélyok ropogtak! Kardok, lándzsák, dárdák, harci fejszék csattogtak! A sokkalta kisebb protestáns sereg hősies bátorsággal vívta a harcot a felette nagyobb túlerő ellen, életét áldozván szörnyű vérontásban a Legszentebb és Legigazabb példás védelmében. Az egyenetlen harc egyre reménytelenebb volt. A hős pap alól kilőtték a lovát. Lándzsa okozta sebektől vérzőén, fején összeroppant harci sisakkal, ott feküdt a pásztor levágott nyája kellős közepén. Fogyatkozó életerejének utolsó maradékával odavonszolta magát egy körtefa tövéhez. Hátát nekitámasztotta a körtefa törzséhez, szemeit égre irányította, kezeit imára kulcsolta. Vértszomjazó ellenségei kardokkal kört képeztek körülötte. “Ezt a testet megölhetitek, de a lelket soha!” suttogta egyre bágyuló szavakkal a bátor pásztor bosszút lihegő ellenei felé. Patakzó vérvesztesége úgy elgyengítette, hogy szavakat többé kiejteni nem tudott. Szemeit az égre tapasztotta rendíthetetlenül és szavak kiejtése nélkül imádságát mormolta. A körön belül állt, kérlelhetetlen gyűlölettel tekintvén reá, az unterwaldeni Vockingen kapitány; vörös övvel, vas vértezetben. Mellette állt tábori papja, Róma konstanci püspökének udvarából. “Akarsz-e még gyónni a halál előtt!” — kérdezte a pap a látható és kéjes elégtétel gúnyos mosolyával. Zwingli, ki már szavakat kiejteni képtelen volt, fejét rázta a “nem” határozottságával. “Akarod-e felvenni az utolsó kenet szentségét?” Zwingli még keményebb, ingerült fejrázással még határozottabban “nem”-et mondott. Az egyik ellenséges katona maga ezt hallván, odasúgta a másiknak: “Hogy akarhatná ez, mikor a mi szentséges pápánk, X. Leó, a Medici, konokul elutasította az utolsó kenetét halála órájában?” “Akkor hát hívd segítségül az eretnek Szűz Máriát és a szenteket!” ordította vadul Róma papja, Zwingli haragosan rázta meg újra fejét erre. Utolsó fejrázásával is tiltakozott a babona és bálványimádás ellen. Ily formában és így is utolsó leheletéig prédikálta azt a tiszta Evangéliumot, mit hűségesen hirdetett életén át. Mikor már többé egyetlen élő szót sem tudta elhagyni ajakát, még mindig protestálva hirdette, hogy nincs más közbenjáró Isten és emberek között, csak egyedül a Krisztus Jézus. Ott feküdt ellenei között a körtefának leveleden ágai alatt az igazi protestáns: protestálván a hamisság ellen és protestálván Krisztusért utolsó vércseppjének kicsordulásáig. “Akkor hát, múlj ki átkozott eretnek!” — kiáltotta el magát Vockingen kapitány szinte őrjöngve és kardját kirántva halálos csapást mért a reformáció első haldokló reformátorának nyakára. Ellenségeitől körülvéve, ott nyugodott most már a hűséges pásztor teste saját nyája százainak kihűlt tetemei között szétszórtan fekve a kappeli csatamezőn. Közöttük vejének, mostoha fiának, sógorának, valamint a kanton világi, egyházi, katonai vezetőinek holttestei mind. Fenn az égen a csillagok sorakoztak, egyik a másik után. Rövid idő alatt ezeknek a csillagoknak százai, mint megannyi gyertyának fényei borultak oda lágy ragyogással a mártír halottak százainak nagy ravatala felé a kappeli csatamezőn lágy ragyogással. Az ott nyugvó hősi tetemek mindegyike egy-egy lépcsőfok az Igazság előretörésének áldozatokkal teljes diadalútján. “Vegyétek hát ennek az átkozott eretneknek holt tetemét!” kiáltotta az unterwaldeniek bosszútól megittasult kapitánya, végső parancsot adván a kivégző osztagnak, “Hajtsátok végre rajta az eretnekeknek kijáró kettős büntetést!” Erre a hóhérok négy darabra vágták fel Zwingli kihűlt tetemét, mint első büntetést. Majd a négy külön testdarabot máglya fölé felakasztván, tűzben égették el egyenként. A megmaradt hamvakat beleszórták a fúvó szélbe, mint második büntetést, a középkor kegyetlen módszere szerint. Amint a szél négyszeresen kapta fel és sodorta a nagy mártír reformátor hamvait a kappeli csatamező felett a szélrózsa minden irányába, az ellenség balga hite meg volt győződve: ez vége a reformátornak és a reformációnak. Igaz, valójában csak a test volt az, amit véres kegyetlenséggel megöltek, de a lelket nem! A lélek él és az Igazság haladt előre megállíthatatlanul tovább, diadalának győzedelmes útján.
