Calvin Synod Herald, 1978 (78. évfolyam, 1-12. szám)
1978-11-01 / 11-12. szám
12 CALVIN SYNOD HERALD ILLYÉS „BREVIÁRIUM” A magyarságot attól fogva számíthatom magyarnak, amitől fogva viselkedésében rendszert látok, amikortól egyforma érintésekre egyforma mozdulattal reagál. Magyarrá a magyart tehát kétségtelenül nyugat tette. Ide érkezve vált igazán mássá, itt kapta legtöbb súrlódást és sértést, itt kellett legtöbbször visszavágnia; azt hogy ki, azt itt tudta meg, úgy, hogy tudtára adták. Ha nem akarta legyilkoltatni magát, magyarrá kellett válnia. A nyugat markába került meg-megszorított magyarságból értékei úgy csurrannak, mint a szőlő leve a szorító ujjak közül. Pusztán csak hadi erények voltak ezek? Kötve hiszem. A harcias nép csak támadni tud, védekezésében összeomlik, erre épp az előttünk és utánunk járt kísérletezők hosszú sora a példa, az avaroktól a törökökig. Az első magyar csoda (csoda, mert okait nem ismerjük) akkor következik be, mikor nyugatot kalandozó, a kidőlt víz módjára szerteáramló magyarság a visszaütő veszély pillanatában egyszerre összefut, összeáll, merev egységgé válik, a német és a cseh hadak véres fejjel tántoruinak vissza róla. Tudunk csatákat veszteni, anélkül, hogy földet vagy szabadságot vesztenénk. Nép ily módon, ekkor lesz ország. Államot is, országot is így kaptunk nyugattól. Az erő, a szikra bennünk volt, a nyugatiak acéla kellett, hogy kicsillanjék. A magyarságot magatartásán kívül arról ismerem meg, hogy bőrén alig van anyaszülte-érintetlen felület; kéreg és sebhely borítja. Kéreg arrafelé, ahonnan nem veszély, csak súrlódás érheti és sebhely arrafelé, természetesen, ahonnan azokat a csapásokat kapta, amelyek nem az ellenség jó természete s szándéka miatt nem lehettek egytől egyig halálosak. Recrudescunt vulnera ... valahányszor a magyarság nemzet, mindig vérzik; nemzeti létét a fájdalom tudatosítja; akár a beteg, kínjai révén ébred arra, hogy ki volt és kilehetne még, ha sebei hegednének. De ellenségeit sebesülten is félrevezetni. Már a földön hever, a gyilkosok már a kegyelemdöfésre emelik karjukat, amikor váratlanul felugrik. Ez a megújulás a nagy magyar rejtély. Mert a talpraugrás után megint csak földre terül, — hogy újra erőt gyűjtsön. Meddig bírja ezt a harcot? Vagy elterülése is az ösztön okossága, a fűbe, a gyökerekbe kapaszkodva akadályozza meg, hogy kituszkoh’ák e földről? Miért e kétségbeesett szívósság? A barbár konoksága ez, aki a hadifogságban sem idja meg magát, vagy valóban örök életre van ítélve? Rendeltetése van? Európai itt-tartózkodásának második félezredében valahányszor földre dől, ellenségei a szó betűszerinti értelmében megnyúzzák. Üj és új külsőben jelenik meg, de magatartása az új külső alatt is mindig a régi. Látom az ellenséget, de csak ebből tudom, hogy hol kell harcvonalba állanom s nem abból, hogy hol van az én védeni valóm, hol az a terület, amelyre az ellenséget nem szabad beengednem, mert az a föld már az én kincseimet és isteneimet rejti. A szalmát az idő kirostálta, a földbe újra legfeljebb trágyának került; a fáraók búzaszemeit most is vissza lehetne varázsolni: a gúlákban lelt magvak négyezer év múlva is kikeltek. De hogyan énekelne az énekes, ha ráparancsolnának, hogy áriáiból mondjuk az é, vagy cisz hangokat a skála minden fokozatán hagyja ki, helyettük pislantson, vagy nyeljen egyet, vagy még ötletesebb: úgy ugorja át azokat, hogy a hallgatóság észre se vegye? Tudna egyáltalában énekelni? Így énekelek én. Magamban jó ideig kérkedtem azzal, hogy ha másban nem is, e különös énekmondásban majdnem művészi tökélyt értem el: a kényes hangokat sokszor sikerült úgy ejtenem, hogy a szigorú fül csak holmi zümmögést hallott, a jóakaratú hallgató azonban pontosan tudta, mit kell oda illesztenie, sőt akadtak, akik úgy megérezték a hangot, hogy maguk énekelték bele a csöndbe. Keresztény költőnek lenni igen nehéz: vagy teremtés, vagy könyörület. Magyar költőnek lenni könynyű, de igen veszélyes, nagyszerű torzóink sora rá a bizonyíték. A fékentartáshoz, a harchoz nem elég erő; szívósság és ügyesség is kell hozzá. Tudod, miről látni, hogy magyar vagy? arról, hogy soha nincs egy nyugodt pillanatod. A mongolok ferde szeme, nyakamat teszem rá, a leselkedéstől ferdült meg. Azzal vígasztalom magam, hogy úgy vagyok nyugtalan, mint az iránytű. Azt hiszem, eddig, a legnagyobb zűrzavarban is, sejtettem valami általános irányt, arrafelé rezegtem. Mindnyájan eltűntök, én is; de ezért a rezgésért, mely szívemet néha embereken és hazákon túli boldogságban remegtette, tán érdemes volt élnünk. (Illyés Gyula: Magyarok.)
