Calvin Synod Herald, 1978 (78. évfolyam, 1-12. szám)
1978-01-01 / 1-2. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 11 AZ ŐRÁLLÓK FELELŐSSÉGTELJES SZOLGÁLATA Ezékiel 3:16-19. Kedves Testvéreim! Ezékiel próféta napjai óta, ha nagyjában számítjuk is, 2,500 esztendő telt el. Ez alatt az idő alatt sok minden történt, és sok minden megváltozott. Félelmetes világhatalmak összeomlottak. Népek milliói felett uralkodó királyok földönfutókká lettek. Könnyel és vérrel táplált évezredes kultúrák megsemmisültek. Csak a bűn maradt a régi; a bűn, ami a világot és az embert átokkal és halállal verte meg ... Ez ellen a sátáni hatalom ellen küldi Isten az Ő kiválasztottait szolgálatra. I. „Embernek fia, őrállóul adtalak én téged Izráel házának.” Ha semmi mást nem hallanánk is Isten akaratából, áldott végzéséből, csak ezt az egy mondatot, ez is elegendő volna ahhoz, hogy megérezzünk valamit az Ő örök lényegéből, az Ő hatalmából és kegyelméből, és Vele szemben megismerjük magunkat: porvoltunkat és semmiségünket. Az „Ember fia” kitétel erre a kettős látásra nyitja meg szemünket. Jelentésének megértéséhez a próféta kora és élete kellő felvilágosítást nyújt nekünk. Izráel népe Ezékiel idejében nagyon szomorú és nagyon tragikus napokat élt. Ügy őrlődik az akkori két világhatalom, Egyiptom és Babilónia között, mint az életet adó búzaszem két malomkő között. A Babilónia ellen vonuló II. Nékó egyiptomi fáraóval szemben elveszített megiddói csata Kr.e. 608- ban megpecsételte a kis ország sorsát. Megiddónál a kegyes királlyal, Jósiással együtt elhullt a nép színe, virága. Attól kezdve tengődés, nyomorúság és pusztulás az élete. A próféta ebben a pusztulásban Isten ítéletének megnyilatkozását látja. Ez az ítélet azonban nem áll meg Izráel népénél. Isten visszasújt az egyiptomi fáraóra is, akit, a karkemiszi csatában, 605-ben, Babilónia királya által porrázúz és megsemmisít. .. A véres csaták s az azokban piramissá magasodó hullatömegek, népek összeroppanása és eltűnése a történelem színpadáról, ahhoz a meggyőződéshez vezetik a prófétát, hogy ezen a világon minden véges, egyedül Isten örökkévaló; minden nagyság és hatalom csak árnyék és hazugság az Ö nagysága mellett. Isten az Úr minden világok felett, akinek dicsőségét szolgálja akarva és akaratlanul minden teremtmény, minden nép; akkor is, ha engedelmeskedik neki; akkor is, ha vétkes módon elkerülni igyekszik akaratát vagy ellene támad. Azután következett a fogságba-hureolás. Nabukodonozor, Babilónia büszke ura, hogy Palesztina feletti uralmát biztosítsa, Jojákim királyt a nép vezetőivel, s mintegy 10,000 emberrel Babilóniába hurcolja. A deportáltak között van a papi családból sarjadt, papi hivatalt viselő Ezékiel próféta is, aki az új világban a Kébár folyó mellett épült Tel-Abib városkában telepszik le. Jeruzsálem helyett tehát ez a pogány város; a szent templom helyett egy egyszerű ház lett működése színterévé. És itt, a hazájától távol, kell újból, meg újból megtapasztalnia, hogy atyáinak Istene, a választottak szuverén ura, akinek szolgálatát vállalta, szent és hatalmas Isten. Ha volt valaki az élő Isten szolgái között, akit lelki-testi nyomorúságok gyötörtek, akkor Ezékiel az, akiről ezt nyugodtan el lehet mondani. Időnként katalepszia lepi meg. A legkínzóbb görcsökben fetreng. A szenvedések alatt nyelve is megbénul, némává lesz. Közben rettenetes látomásai vannak. Víziói támadnak arról, hogy Jeruzsálem a tűz martalékává válik. Lakosait éhség és dögvész pusztítja el. Az ország népe halálra dermed, s a fejedelmek irtózatba öltöznek (7:27). Nép is, ő maga is halálra adatott. Isten hatalmának ebben a tragikus megtapasztalásában tárul fel előtte népe minden gonoszsága és hűtelensége; saját énjének teljes nyomorúsága. Isten hatalmas keze alatt tudja meg, hogy semmi sem az övé, amit magáénak vall. Ajándékba kapott mindent: érzéseit, gondolkozását, akarását, beszédét, cselekedeteit, lelki-testi erejét azért, hogy sáfárkodjék velük. Isten abban a pillanatban visszakövetelhet tőle mindent, amelyikben akarja vagy jónak látja. Ezzel a vele rendelkező Istennel szemben ő csak „embernek fia”; szegény halandó; nyomorult féreg: senki és semmi. És mégis — neki, a porszülöttnek, mondja a világokat hatalma alatt tartó szent Isten, hogy „Őrállóul adtalak én téged Izráel házának”. A próféta előtt a kiválasztásban lesz nyilvánvalóvá Isten kegyelme. Az, hogy a legtökéletesebb, abszolút valóság, minden világok szuverén Ura, az ítéletben nem akar mindent elveszíteni. Amilyen mértékben lesújtó és megsemmisítő az a hatalom, amelyben igazsága megjelenik, ugyanolyan mértékben megszentelő és megtartó kegyelem is az. Jeruzsálemnek bűnei miatt el kell pusztulnia, de erősen áll Tel-Abib, ahol Isten az Ő szolgájának kijelentést ad; ahol a próféta lelke — igaz, hogy szenvedések között — de mégis látásokra nyílik meg; ahol az Úr keze, amikor szólni kell neki, megnyugszik rajta. A nép nagy része vétkezett és elpusztult, de a maradék a fogságban is, idegen földön, is szent mag marad. A választottak, bárhol élnek is, kegyelem alatt és kegyelemből élnek. Ebben a kegyelemben megjelenő isteni akarat sub specie aeternitatis adatik. Térből és időtől független s örökkévaló, tehát minden teremtmény számára egyformán érvényes akarat. Erre utal az Izráel név, amelyet Isten a Vele és Érette folytatott életre-halálra menő tusakodás után Jákobnak adott. A név igazi jelentése: Isten harcosa (Gén. 32:29; Hős. 12:4). Izráel háza tehát Isten harcosainak, katonáinak szövetsége. Az Újtestámentum nyelvén Anyaszentegyház. Izráel háza, az Anyaszentegyház, ott épül meg, ahol az Úr Isten lakozást vesz és kijelentést ad. Ezékiel mindezt hitte, tudta és látta. Bizonyság rá a neve: Ezékiel, melynek értelme: „Isten meg fog erősíteni”; ami annyit jelent, hogy minden gyarlósága, erőtlensége ellenére is, pusztán kegyelemből őrállóvá teszi. Kedves Testvéreim, Előttetek nem ismeretlen, hogy Istennek ez a megtartó hatalma, amely a kiválasztásban az ember-fiak előtt úgy jelenik meg, mint
