Calvin Synod Herald, 1974 (74. évfolyam, 1-12. szám)
1974-06-01 / 6-7. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA Hungarian Reformed Religious Paper Founded in 1900 OFFICIAL ORGAN OF THE CALVIN SYNOD — UNITED CHURCH OF CHRIST VELÜNK A LELEK LIGONIER—197 4 A Kálvin Egyházkerület folyó évi április 29 - május 2-ig Ligonierben tartotta évi rendes gyűlését. A gyűlésről hivatalos angol beszámolót e lap második oldalán olvashatunk. A gyűlés egyik kedves alkalma volt az évi bankett, melyen amerikai magyar és református közéletünk nagyjai is részt vettek s köszöntötték az Egyházkerületet. A díszvendégek sorában volt Ft. Dr. Béky Zoltán, Ft. György Árpád, Ft. Nagy Lajos és Nt. Illés Lajos az Amerikai Magyar Református Egyház képviseletében. Mindannyian lélekemelő beszédben köszöntötték az Egyházkerületet, valamint áldást kértek az amerikai magyar reformátusok tervezett egységére. A szónokok dikciójára Beretz Árpád püspökünk adott meggondolkoztató feleletet. A bankett keretében színes emléklapot nyújtott át püspökünk Szalai Nándorné chicagói egyháztagnak kimagasló szolgálata és hűsége elismeréseképpen. A banketten adta át Fairport Harbor, Ohio-i gyülekezetünk küldöttsége több ezer dollár adományát az épülő öregotthon új szárnya költségeire, szeretett papnéjuk, néha Becske Lajosné emlékére. Férje $1,000.00 emlékadományt hozott és adott át Nagy Lajos igazgatónak. Bankett után az intézet előadótermében irodalmi műsor keretében Vitéz Ferenc olvasott fel „új elekciós verset” a jelenlevő volt pataki diákokról, ősi — 26 éve szünetelő — szokás szerint. A három sátoros ünnepre a Főiskola legációba bocsátotta ki teológusait és magasabb osztályú diákjait. A karácsonyt megelőző ünnepválasztáson szokták felolvasni az „elekciós” (választási) verset. Az elekciósvers keretében Dr. Árvai-Zsiros József professzor, dékán és közigazgató mondott kibocsátó beszédet. A vers után Bertalan Imre, Nt. Kecskeméthy Józsefné zongorakíséretével pataki diáknótákat énekelt, majd a közönség énekelte a többit. A műsor további részében Hamza András anyákkal kacsolatos verseket olvasott fel a magyar költészet remekeiből páratlan hozzáértéssel. A versek után nóták következtek, a vezetők közül kinek-kinek kedvenc nótája, megszámláhatatlan mennyisében és váriációban. Csak az időből, nem pedig a nótákból fogytunk ki. Kedves baráti társaság későig adomázott az igazgató lakásán élvezve szíves és páratlan vendéglátását. A messzetűnt diákkor humora bearanyozta pár órára a sokszor sivár jelent, s idézte elő a sok-sok kedves emléket a meg nem érdemelt sorsot ért drága pataki iskoláról . . . Az egyáz ünnepei arra valók, hogy a hívő közösség megértse és átélje Istennek az ember számára rendelt tervét. Ha nem szeretjük is, de kénytelenek vagyunk megvallani, hogy a bűn hatalmába kerítette az embert. Rabjává tette: a bűn szabályai szerint él, szinte azt lehet mondani, hogy lelkesen követi a bűn diktátumait; de ugyanakkor kétségbeesetten vágyakozik a bűnből való szabadulásra. Ha ez túlságosan kegyeskedő beszédnek tűnik, gondoljuk csak el, milyen lendülettel és mennyi erővel folytatja az emberiség háborúit és ugyanakkor mennyire vágyik békére. Vagy mekkora lelki feszültséggel tülekedik hatalom és vagyon után és ugyanakkor mennyire vágyik lelke nyugodt békességére. Isten megígérte az embernek ezt a békességet. Ez advent. A szabadulás ígérete nyilvánvalóvá vált, mikor az — az Ige — testet öltött. Ez karácsony. A Szabadító új életstílust ábrázolt ki, amelyet könyörületesség, megbékélés, megbocsátás, szeretet jellemzett, az Istenek való szüntelen engedelmesség. Egész egyszerűen kijelentette, hogy az új életforma kialakításának egyetlen feltétele a bűnbánat és a bűnös élettől való teljes elfordulás, egyszóval: újjászületés. De az ember nem tudott elszakadni bűneitől. Az ó-ember minden erejével küzdött, hogy az új életstílus, az új-ember ne győzedelmeskedjék. Még gyilkosságra is hajlandó volt. Ez nagypéntek. Isten válasza azonban kategorikus „nem” volt: az új-embernek fel kell emelkednie, az embernek meg kell menekülnie, fel kell szabadulnia. A gyilkosságot hatástalanná kell tenni: a megölt áldozat feltámadt. Ez húsvét. A keresztyén közösség, az egyház, ezeket az egyszer történt eseményeket kezdettől fogva esztendőnként újra átélte, az ünnepeken sorra megemlékezett Istennek e ragyogó aktusairól. De valahogy elválasztotta őket egymástól. Az ünnepek ott álltak magukban, ahelyett, hogy eredeti értelmükben fogták volna fel őket: egy nagy lelki út állomásaiként, ahol az utasok egyszerre tekintenek vissza és előre, tudván, hogy mindegyik hozzátartozik az egyetlen úthoz. Az egyik állomást pedig, húsvétot, egyre inkább végállomásnak tekintette. Ezáltal az egyház és a keresztyén hívő Isten tervének szemlélőjévé vált. Igaz, örvendezett Isten győzelmének, de valahogy úgy, mint egy mérkőzés nézői ujjonganak csapatuk győzelmének.
