Calvin Synod Herald, 1974 (74. évfolyam, 1-12. szám)
1974-04-01 / 4-5. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA Hungarian Reformed Religious Paper Founded in 1900 OFFICIAL ORGAN OF THE CALVIN SYNOD — UNITED CHURCH OF CHRIST ANYÁK NAPJA Mikor a könny a szívre száll S csak búra, bajra mutat az óra, Mikor a sors kemény kezével Átkát, csapását fejünkre szórja; Mikor másé a napsugár; Miénk csak a viharos éjjel És a jelen szörnyű keserve A pusztulás jajába vész el... Az útvesztőből kivezetni, Ha nem áll mellénk senki, semmi, Az élet útján szárnyra kél: A vér ... a vér! És a rongyokba nyomorult lélek; Hall altató dalt, édes beszédet... Ölelő kar, altató párna; Ahol az érzés megtalálta. Első szava, hol csókba fúlt; Ahol örülni megtanult.. . Az élet útján szárnyra kél: A vér ... a vér! Ki szívét lelkét nekünk adta; Ki a SZERETET örökös napja; Aki valóság, nem múló emlék: Akkor is, ha már eltemették ... Virágos ünnep ANYÁK NAPJA! Pólya László BALLADA ANYÁMRÓL Az én születésem — az ő szenvedése az első sirásom — az ő nevetése az első lépésem — az ő vidám tánca az első szál hajam — az ő idő-ránca az én gyermekkorom — a fiatalsága bimbódzó virágom — hervadó rózsája a fiatalságom — az ő öregsége az én öregségem — az ő temetése az én sóhajtásom — a szívszaggatása a sebesülésem — a szívszakadása a káromkodásom — szerencsétlensége a boldogulásom — az ő reménysége Az én bátor hitem — az ő imádsága fabrikált kis versem — az ő szent zsoltára távoli levelem — az ő bibliája a megjelenésem — váratlan csodája. Besze Imre Lukács 24:5-6. Sok esztendővel ezelőtt, valahol Magyarországon, élt egy öreg harangozó. Magános, szomorú ember volt. Fiát elvitték a háborúba, és sohasem jött vissza; leánya meghalt gyermekszülésben; feleségét régen eltemette; rokonai, barátai mind kiköltöztek már a temetőbe, a bogárhátú templom mögé. Húsvét reggel, szokás szerint, elindult a templomba hogy megkondítsa a harangokat. Sokszor meghúzta már, hogy hívogassa az élőket, és búcsúztassa azokat, akiket hazahívott Isten. Rossz lábával nehezen tolta fel magát a keskeny lépcsőkön, szíve szaporán verte a ritmust, sebesen vette a lélegzetet. Aztán megállt, megtörölte izzadt homlokát, és megkapaszkodott a karfába. A toronyból látta a temetőt. Önkéntelenül arra fordult, ahol a felesége sírja volt. Istenem, sóhajtotta, most már húsz éve annak, hogy itt hagyott az én asszonyom . . . Mennyire magamra maradtam, mint a szedett szőlőág... Kibuggyant szeméből a könny, felsóhajtott és megindult újra felfelé. Mikor felérkezett, leült a kis padra, kifújta magát ■ Mikor elérkezett az idő, erős markával megragadta a kötelet, és a harangok diadalmasan zengték a húsvéti üzenetet: „Feltámadott az Úr, feltámadott az Úr!” Amikor a lelkész bejött a templomba és leült a Mózes-székbe, akkor elhallgatott a harang. Felzendült az ősi ének: „E húsvét ünnepében, e húsvét ünnepében ...” Az öreg harangozó nem jött le a toronyból. Leült és az ablakon keresztül figyelte az istentiszteletet. Hiába is jött volna le, hiába ült volna még az első padba is, nem hallott volna a prédikációból semmit sem. Az idő lassan bezárta a hallás arany ajtaját.. . Nézte az embereket és eltűnődött az élet múlandóságán. ... Hányán meghaltak már az öregek, fiatalok közül... Hányán mentek el már minden élőnek útján . .. Vajon hányszor fogja még megkondítani a harangokat?. . Már nem is bánta volna, ha hazahívja Isten ... Az életbe is bele lehet fáradni . . . Mikor az évek felőrlik az ember erejét, ugyan mit ér az élet? ... Megkezdődött a prédikáció. Letekintett a hívek seregére, megrendült. Megdörzsölte a szemét, nem akarta hinni, amit látott. A felesége ült ott, az asszoJeííamacldá
