Calvin Synod Herald, 1973 (73. évfolyam, 1-12. szám)
1973-05-01 / 5. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 11 vívott küzdelem csúcspontja e mű. Ez a bibliai választott nép életét, s a benne ható isteni kegyelem és ítélet összefüggéseit tette meg történelmi helyzetünk megértésének normájává. Ez a történelem- és létértelmezés tér vissza megszakíthatatlan monotóniában a XVII—XVIII. századi prédikátorok igehirdetésében. Ez tette „kálvinistává” a magyar reformátusságot. Ez a létértelmezés ivódott bele Kölcsey minden egyes sejtjébe, s ez jelentkezik még Kossuth és Ady politikai megnyilatkozásaiban is. Az analógiák formaiak és tartalmiak. A bibliai nép és a magyar nép Isten választott népe. Tehát életükben az egyetlen hatóerő: Isten. Ezt is, azt is a pusztából hívja el a „tejjel-mézzel” folyó Kánaánba. Ott Mózes, itt Árpád volt Isten akaratának végrehajtója. Ott is, itt is az Isten törvényének követése békét és jólétet jelent. Az isteni akarat semmibevétele szükségszerűen háborúban, nyomorban, pestisben jelentkező ítéletet von maga után. Ha megtér a nép — a bibliai népnek csakúgy, mint a magyarságnak —, szabadítókat küld Isten. Ott: Gedeon, Jefte — itt Bocskay, Bethlen. E felfogásból ered a Habsburg-ellenes mozgalmak ideológiai megalapozása, s ezért is biztosít a magyar reformátusság széles alapot a különböző szabadságmozgalmaknak. Semmi sem áll távolabb a Himnusztól, mint a pesszimizmus. Sőt, kifejezetten arról tanúskodik, hogy szerzőjét optimizmus táplálja, mert felismeri az alapvető igazságot, hogy a magyarság sorsa nem a Habsburg uralkodóház kegyelmétől, engedményeitől függ, hanem Isten kezében van. Nézzük az általánosan énekelt első versszak néhány részletét s ennek konkrét bibliai fogalmakkal, helyekkel való kapcsolatát. Mindenekelőtt a szerző a történelem szuverén Urától a válságban élő nép számára nem valamiféle „jókedv”-et és „anyagi bőség”-et kér. Kölcsey túlontúl emelkedett és hivő lélek ahhoz, hogy történelemszemléletét egyfajta „cirkuszt és kenyeret” elv határozza meg. Korabeli dicséreteinkből tudjuk, hogy itt az Ószövetség egyik legpatinásabb fogalmáról: a kegyelemről van szó. Az embert éltető, egyáltalán az emberi életet lehetővé tevő isteni erőről van szó, melyet mindig megelőz a bűnbocsánat. A „bőség” pedig nem önálló főnév, hanem a kegyelem mértékére utaló jelző. Egyenesen az Ószövetségből vett kifejezés a „védő kar”. Ez az isteni „kar” (héberül: zöroa nötújá) szabadította meg a választott népet a rabságból és vezette a honfoglalás harcait, vívta ki a győzelmeket. (V. ö. Mózes V. könyve 26: 5—9-ben olvasható őshitvallást stb.) Teológusoknak is külön problémát okozott nem egyszer a „víg esztendő”, ill. a két zárósor: „Megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt”. Isten csak nem lehet olyan kegyetlen, hogy kényúrként többszörösen büntessen?! S egyáltalán hogyan büntethetne egy ártatlan népet az általa el sem követett, ill. csak az utókor által elkövetett bűnökért? Itt pontosan a Szombat-év, ill. a Jóbél-év bibliai — eszményi — intézményéről van szó! Az emberséges — mondjuk inkább: emberközpontú — bibliai törvények az objektív sársadalmi törvényekkel, a gazdasági érdekek szigorú mechanizmusával szemben is nyújtanak bizonyos oltalmat. Ha egy elszegényedett ember kénytelen volt birtokát eladni, vagy éppen önmagát rabszolgának eladni, volt még egy lehetősége a szabadulásra. Az isteni törvény minden 7. évre Szombat-évet hirdetett, amikor minden adósságot el kellett engedni és minden rabot szabadon kellett bocsátani. Utóbb már csak minden 50. esztendő számított ilyen szabadságévnek (Jóbél-év). A mintegy hetvenéves babiloni fogság sokkal súlyosabb problémái miatt elvesztette időszerűségét és érvényesítésének lehetőségét ez a rendkívüli kedvezmény. Ez idő alatt elmaradt egy ilyen Jóbél-év. Az elmaradt általános szabadulás miatt kétszeresen fizetett az adós, rab maradt a szolga. A „kettős büntetéssel” Ésaiás 40: 1—2. versekre hivatkozik a Himnusz. Az apák és a fiák — a múlt és a jövő — együtt sínylették meg a szabadulás évének elmaradását. De amint az Ige ennek az állapotnak a végét jelzi és a szabadulás örömhírét tudatja, úgy a Himnusz is ezt a hangnemet veszi át. A történelem Isten kezében van, a legjobb kézben, ebből vesz erőt a jelen. (A kálvinista Kölcsey szavát jól értette a kálvinista nép. Kívülállók nem tudhatták, mit jelent e — ma így is mondhatnánk — konspirativ jelbeszéd. ) Nagy örömre van ok, mert a „víg esztendő” közvetlenül Ésaiás 61: 1—2-re utalva a szabadulást (héberül: dörór) hirdeti meg. A kálvinista ember — még ha jobbágy volt is — hallja e kifejezést, s azonnal a szabadulást hirdető hírnökök kürtzengetését figyeli. Tudjuk, Jézus Krisztus is erre a helyre hivatkozik legelső prédikációjában, valósággal „ars poeticá”-jának tekinti. A Himnusz következő versei a magyar történelem egyes eseményeit idézik, s a református történelemszemlélet elveinek megfelelően a régi Izrael sorsával állítják párhuzamba. A választott nép — ekkor a magyarság és a protestantizmus — következetesen a történelemben ismerte fel Isten munkáit. Nem így a környező népek — jelen esetben a Habsburg- és katolikus párt —, akik természeti jelenségekben vélték földöntúli hatalmak megnyilatkozásait észerevenni, természeti teológiát hirdettek. A történelmi hitvallás az Ószövetség könyveinek állandó műfaja (pl. a 136. zsoltár). Ezt a műfajt teszi magáévá a zsoltárelemzésekben jártas költő. Összefoglalóan meg kell állapítani, hogy Himnuszunktól a pesszimizmus végtelen távolságban van. Minden sora annak az embernek, az optimizmusát jelzi, aki felismerte, hogy a magyar nép zivataros századaiban mindenütt az isteni akarat érvényesült. Ez a nép nem néz nemzethalál elé — mint sokan vélték —, mert jön az Isten-adta szabadság ideje. (Bajánsenye) Papp Vilmos [Reformátusok Lapja, Budapest, 1973. február 4.)
