ifj. Zsoldos Ferenc: Amire emlékszem 1832–1867. Egy szentesi iparoslegény vándorútja - A történelem sodrában 3. (Szentes, 2013)

Amire Emlékszem

sírt a látásán. Meg úgy is tett velünk ha kedve volt arra, hogy megnáspángoljon, és nem ért el, mi pedig a gyerek szokás ellenére kerültük Öreg Anyánkat, ha szándékát észre vettük, akkor a zsebibe nyúlt, kivett egy kis kenyér vagy cukor darabot, vagy bármit enni, és csalétkül használva: - Gyere kisfiam, ez madárlát­ta kenyér (vagy cukor), ám nézd csak milyen szép, de még milyen jó! Gyere csak, neked adom! Mikor oda mentem, megkapta a karom, felhajtotta a zub­bonyt és inget, ezt pénzért adták (azt szokta monda­ni), akkor a mezítelen farom úgy elnáspángolta, hogy s többér sem adtam volna, de ha Édesanyám közbe­mert szólani, jaj volt neki is. De nincs olyan hosszú, aminek vége ne volna. Egyszer osztán megsokallta a Mindenható Isten is a sok szenvedésünket. A Nagymama meghalt hosszas betegsége után. Jaj, de öt hétre követte az Édes­anyám , mert O is meghalt gyermekágyába, az ak­kor szült kisleányával, és mi négyen: Ferencz, Mária, Julianna, József Anya, Édesanya nélkül maradtunk. Én akkor múltam nyolc éves, de ami szívfájdalmat éreztem az Édesanyám elvesztésén, azt még nem tudom kimondani. Az Édesanyám Karai Mária volt, szelíd, jólelkű, jó erkölcsű, a jó Anyák valódi példá­nya; középtermetű, szőke, piros arcú Asszonyság. Amilyen jó Anya, olyan jó gazdaasszony. Ezt onnan tudom, hogy még szegény Boldogult Édes Anyám * * 1841. november 25-én 1842. január 1-jén 6

Next

/
Thumbnails
Contents