Kaczúr István: A kubikos. Apám regénye - A történelem sodrában 2. (Szentes, 2009)

Szökés

- Én legyek a kocsis? - gondoltam, de nem volt idő spekulálni. Felparancsolt az úr egy kocsira, kezembe nyomta a behívót s indulás.

Utcánkban lakott egy huszártiszt; vitéz Nagy István alhadnagy úr. Édesanyám munkaadója. Mosni, takarítani járt hozzájuk anyám hetente háromszor. Még a nagyságos asszony fájó lábait is megmasszírozta. Jó pénzt kapott ezért is. Amikor lovas fogatommal a huszárlaktanyába érkeztem, éppen az alhadnagy úr fogadott:- Mit keresel itt? - kérdezte, amikor átvette a Váci Imre névre szóló papírt. - Ki ez a Váci Imre?

S nem foglalkozott velem tovább, hanem odarendelt egy katonát, vegye át a fogatot. - Te pedig - fordult hozzám - pucolj innét haza, apád majd tudja, hol rejtsen el. Leventesapkámat leverte fejemről. - Ez elárulhat.

Soha nem láttam többé az alhadnagy urat. Sem családját. Nyugatra költözhettek talán. Házukat, amely gettóba hurcolt zsidó család háza volt, elhagyták. A kulcsot édesanyám kezébe adták: őrizze meg, ha lehet.

Szovjet vadászgép húzott el fölöttünk s géppuskázta a csongrádi országúton menekülőket. Több teherautó és lovas kocsi jutott az árokba. Halottak, elpusztult lovak látványára sütött az igen meleg októberi nap.

Október 8-án reggel még elvonult házunk előtt egy huszár raj. Parancsnokuk a szomszéd utcában lakott. Családja, felesége, fia ott maradt. A katonaférj azonban csapatával menetelt tovább nyugatra. Csak hónapok múlva jött meg a Magyar szakaszvezető és állt be - tudtommal - a szervezetvédö új rendőrség állományába.

58