Kaczúr István: A kubikos. Apám regénye - A történelem sodrában 2. (Szentes, 2009)

Uradalmi béresek között

katövel volt szabad tüzelni. A begyújtáshoz pedig igen alkalmas volt néném számára a piros fedelű nagykönyv egy- egy lapja. Esztendeig szolgált. Végül elégette a vastag borítót is. Szegény Eta néném csak lány korában élt városi életet. Minthogy csak féltestvér volt, apánk első felesége szülte a világra, s már úri háznál szolgált, amikor anyám megismerhette, és nem is lakott már nálunk, így csak néha láttuk. Engem szívesen hívott béres otthonukba, mert három apró gyermekükhöz vigyázóra volt szükség. Néném az uraságnál dolgozott a kastélyban. Takarított, mosott. Szinte minden béres család így élt: férj-feleség az úrékat szolgálta. A gyereknépre az öregek vigyáztak, vagy senki.

A legapróbbakat pokrócba kifektették tavasztól őszig a hosszú béresház tágas eresze alá. Tettek melléjük bögrében valami ennivalót. Amit leginkább a kóbor macskák, kutyák fogyasztottak el. Amúgy is többnyire aludtak a béres gyerekek. Mármint a legapróbbak, akik még járóképtelenek voltak. Az örök alvás okát is megtudtam, mint minden iránt érdeklődő, városi gyerek.

A béresház mögött néhány öles kertecske volt. S abban mákot vetettek. Ám nem a magjáért. A zöld szárból nyert tej féle folyadékért. A mák zöld szárán apró sebet ejtett késsel a béresné, fehér ruhácska darabra felfogta a kiáramló édes tejet. Kisújnyira összepödörte és pólyás kicsijének szájába dugta. Kérdeztem nénémet:- Ezt miért teszi?- Mert ettől jól alszik.

Idő múltával megtudtam: az volt a mákony. Amitől jót alhat a nebuló. Igaz, más következménye is volt: az így altatott, nevelt uraságibéres gyerekek nem lettek hosszú életűek. Jól ismerte ezt az altatót az egész világ. Ópiumhá44