Kaczúr István: A kubikos. Apám regénye - A történelem sodrában 2. (Szentes, 2009)

Békés esztendők

Anyánk fehér zacskóba rakta az elemózsiát: tarhonyát, lebbencset, szalonnát, kolbászt (ha volt), sót, paprikát, kanalat. Gyalogolt a kubikos osztag, tíz-húsz talicskás atyafi a szentes-csongrádi országúton a Tiszáig. A hajóállomásnál lezsuppoltuk holmijainkat, s kezdődött a kubikolás. Mikor mit talicskáztak a barnára sült emberek. Követ a sárhajónak nevezett dereglyékből a partra. Egy szál pallón. Evekig figyelhettem gyermekként az egyensúlyozást, hiszen a kubikostalicska nem akármiféle gép. Ha a jól megrakott kubikostalicskával ügyetlenkedsz, akkor könnyen bukfencre késztet, s leesel egyenest a Tiszába. Láttam ilyet. Amikor csikónak felfogadtak a kubikosok, ők napi egy pengőt kerestek, én ennek a felét, és jókora nyeles horoggal húztam a terhet a partra fel. Egyiket a másik után. Szorgalmasan. Hiszen a munka sürgetett. Tíz-húsz talicskát felhúzni szapora és nem könnyű munka volt. A követ, rozsét valahonnét északi végekről Szentesre úsztató hajósnép érdeklődéssel nézte mindig a kubikos hadat. Este pedig azt: hogyan csinálnak tüzet a bográcsok alá, hogyan főzik a tarhonyát hagymával, szalonnával, sóval, paprikával. Vagy, hogy sütik a szalonnát nyárson reggelente.

Még egészen kicsi voltam alig négy éves, s apám nekem is a kezembe nyomott egy nyársat:- Süssed, ahogy én!- Elejtem! - mondtam félve.- Nem, ha ügyes vagy.- Csak tűzbe esett a nyársam!- Vedd ki!- Pernyés lett.- Úgy eszed, ahogy sütötted.

41