Kaczúr István: A kubikos. Apám regénye - A történelem sodrában 2. (Szentes, 2009)

Vöröskatona orosz földön

Folytatódott a legenda. Nem fogyott ki a hadi élményekből apánk. Folyók, hegyek, városok nevét sorolta. Amerre jártak. Néha elővettük iskolai atlaszunkat, hogy megkeressük a térképen, hol van Oroszország, mi annak a fővárosa, hol van Szamara, hol van Szibéria? Sorolta azt is, hogy néha baj volt az ellátással. Nem volt mindég elegendő kenyér, tea, vodka, víz.- Negyvenfokos fagyban indultunk el egy ködös hajnalban. Északra, amerre a parancs irányított. S kiderült, hogy a hadtáp elmaradt. Se ennivaló, se víz. Egy falucskában az ott lakók, csupa szőrbundás emberek megmutatták, hol talál vizet a sereg.- Ott a folyó a falu végénél. A Tungúzka. A Tungúz- ka? Igen. Megleltük a folyót. A jegét. Orosz parancsnokunk odahajított egy kézigránátot, és mindjárt találtunk vizet. - Megtölthettük kulacsainkat, csak újra meg újra törnünk kellett a jeget. Fagyos vidék az.

Ez volt az utolsó állomás, az utolsó helynév, amelyet Kaczúr Péter még akkor is mesélt, amikor hazaérkezése után nem sokkal a „lovas tengerész” csendőrei faggatták ki: hol járt, mit látott, s főleg: mit tanult? Igaz, előzőleg, amikor 1918 végén hazaérkezett, akkor vörösökkel találkozott. Rövidesen besorozták a magyar vörös seregbe. Háborúzni északon a csehek ellen, keleten a románok ellen. Nagy- Magyarországért!- Annyi szerencsém volt, hogy a proletár hadseregben Szentesre irányítottak. Rajommal élelmet, lovat, kocsit kellett rekvirálnunk onnét, ahol volt. S én, mint szentesi, tudtam hová menjünk. Hogyan támogassuk hadseregünket a csehek ellen.

35