Kaczúr István: A kubikos. Apám regénye - A történelem sodrában 2. (Szentes, 2009)

Az uraság kocsisa

Igazi hétszilvafás nemes volt. Mutatta nekünk a kutyabőrt, amit őseitől örökölt, s aminek a huszadik században már nem sok értéke volt. De ő büszke volt rá. S koccintottunk a fagyos padláson, ahová feljött megnézni, hogyan javítjuk tanyája tetőzetét, vastagon berakva, dróttal rögzítve, kívül egyenest felverve náddal. Gyönyörű a jól rakott nádtető! Csodáltam, hogy mihez nem ért még az én édesapám. S amikor nagyobbra nőttem, megtanította velem is, hogyan kell felrakni a nádat a háztetőre, és egyenes sorokban felverni az alsó végénél.

Ám Szederéknél ilyesmire nem került sor. Ott, sem a majorokban, sem a városban nem volt nádtetős épület. Kocsis volt náluk Kaczúr Péter. Csinos hintóval, s ha kellett, igás kocsival járta az utcákat.

Közvetlenül a háború előtt, még 1913-ban kiküldte az ispán úr Pétert Hékédre, az ottani sárgaparti malomba.- Rendeltünk két mázsa lisztet meg néhány zsák kukoricadarát Péter. Fuvarozza be a magtárba. Az úrék ünnepségre készülnek.- Igenis!

Izmos legény volt Péter. Nem nyögött a nyolcvankilós zsák súlya alatt. Ezt később még hetven éves korában is tapasztalhattam. Búzát szállítottak a szentesi magtárosok hajón, a Tiszán. Kubikosok hordták le a zsákokat a fuvaroskocsikról s a partról a hajóba. Nyolcvan kilóval a vállán, egy szál pallón vitte a kubikos az árut a hajóra, ott még a vállán kioldotta és a vízi jármű öblös hasába ömlesztetté.

Igen nehéz szabadulni egy-egy veterán élettörténetének epizódjaiból. Amelyek persze idővel megszépülnek. Ám a lényeg marad.

17