István Ferenc: Kilenc év Szibériában. Egy volt szentesi hadifogoly visszaemlékezései 1916–1925 - A történelem sodrában 1. (Szentes, 2009)

Családalapítás orosz állampolgárként

Azt mondja, majd meg fogom ismerni, de a szidás csak úgy dőlt belőle. Ekkor már kezdtem sejteni, hogy kivel állok szemben. Majd aztán lecsillapodik és mondja, hogy ő a Pranka, az asszonynak a férje. Mondja, hogy minek is mondtam meg az asszonynak, hogy neki ott van nője. Nem tudtam másképp védekezni, mondtam, hogy a kártya úgy mutatta. Azt felelte, akkor sem kellett volna megmondanom, hogy neki nője van ott. Ekkor a zsebéből kihúzott egy üveg vodkát, hogy igyák. Nem akartam elfogadni, de ő azt mondta, a fejemhez vágja. Majd aztán ő ivott elsőbb az üvegből, aztán nekem is muszáj volt.

Elkezdett velem barátkozni, beszélgetni. Én azért figyeltem, nehogy megszúrjon. Csak aztán azt kérdezte, hogy a felesége mennyit fizetett a kártyavetésért. Én mondtam hogy három rubelt. Ő azt mondta, hogy: én most adok néked tizenöt rubelt, de ne mondjam meg, hogy neki ott nője van. Fene bánta, csakhogy elment. Hát ilyen kártya kálváriám volt egy pár. Leírni is sok volna, pedig megérné, csak a szenzáció kedvéért is.

Az idő haladt, kikapcsolódtam a haza gondolatból. Pedig nyáron, mikor kint kaszálgattam az erdőben, és este kint maradtam, néha sírva vacsoráztam. Eszembe jutott a haza, elfogott a honvágy. De nem is gondoltam, hogy még hazajutok valaha. Gazdálkodtam, kereskedtem, amit csak lehetett, - én megfogtam mindent. Télen marhát vágtam és kifagyasztva vittem Tomszkba. Száztíz kilométerre volt tőlünk. Minden két hónapban fordultunk egyet. Egy fordulót öt nap alatt tettünk meg. A húst a városban eladtam, visszaútra vettem edényeket, amiket a útban hazafelé el tudtam cserélni lisztért meg búzáért, mert ezek a mi vidékünkön nem tudtak a fagytól beérni. Mire hazaértem, egy

50