István Ferenc: Kilenc év Szibériában. Egy volt szentesi hadifogoly visszaemlékezései 1916–1925 - A történelem sodrában 1. (Szentes, 2009)

Szibériai hadifogságban

Majd aztán kezdtem járó beteg lenni, és segítettem a nővéreknek, amit bírtam. Meg is volt minden kényelmem, mert a nővérek megadtak mindent. Csak a konyhára nem volt szabad kimennem. De hát ez nem volt nagy szenzáció. Hétfőn lett egy nagyvizit, és engem kiírtak a barakkba, a többi fogoly közé. Majd jött a nővér - Natália -, és mondom neki, hogy mi újság. Megnézte a kórlapom, és azt mondta, hogy nincs baj, majd ő elintézi a dolgot. Éjjel odajött az ágyamhoz, O volt az ügyeletes, és adott valami pirulát és mondta, hogy vízzel vegyem be. Éjfél után már harminckilenc fok volt a lázam, és maradtam vissza. Mondta a nővér, hogy ezt ő így is akarta. Még három hetet bent voltam, és akkor megint kiírtak. A nővér azt mondta, hogy ő majd ismét elintézi, de én ekkor már nem egyeztem bele, mert kint május utolja volt, és télire úgyis ki fognak küldeni. A nővérnek nem fogadtam el az ajánlatát, s mentem a barakkba a többiekhez.

Onnét eljártunk egy gát építéséhez. De a kezeim megdagadtak, és visszakerültem a kórházba, ugyanoda, ahol előzőleg voltam. A nővér megörült nagyon, így megint jó helyem lett. Négy hét után írtak ki, és mentem visz- sza a lágerba, de ismerős nem volt senki. Ott aztán a konyha körül lettem takarító, de nemigen láttam biztosnak a helyzetet. Egy napon jött a parancs, hogy huszonöt ember kell ki a falura. Én mindjárt jelentkeztem. Ki is lett a létszám. Itt aztán a véletlen úgy hozta, hogy lett egy majdnem szentesi (fábiáni) társam, Bárdos Mihály. Már odahaza is együtt voltunk cselédek egy gazdánál. Majd aztán harmadnap jöttek értünk, és a lágerparancsnok felolvasta, hogy a helyét senkinek elhagyni nem szabad. Elindultunk az új helyünkre, de kiderült, hogy nem falura megyünk,

31