A. Sajti Enikő – Juhász József – Molnár Tibor: A titói rendszer megszilárdulása a Tisza mentén 1945–1955 - A Titói Jugoszlávia levéltári forrásai 4. (Zenta - Szeged, 2013)
Molnár Tibor: A titói Jugoszlávia első 10 éve a Tisza mentén - VIII. Holttá nyilvánítás
A végzésben a bizonyítékok alapján megállapították a haláleset vélelmezett dátumát, illetve azt a dátumot, amelyet az illető személy nem élt túl. Amennyiben a beterjesztett és beszerzett bizonyítékok alapján a haláleset pontos időpontja nem volt megállapítható, akkor a törvény 1. szakaszában leírt időhatárokat követő első napot - a II. világháború esetében 1946. május 16-át - tüntették fel a haláleset időpontjaként. A jogerős végzést továbbították az illetékes anyakönyvi hivatalnak, hogy a haláleset ténye ennek alapján a halotti anyakönyvbe is bekerüljön. Csak a halotti anyakönyvbe való bejegyzést követően volt lehetséges megindítani hagyatéki eljárást. Abban az esetben, ha a holttá nyilvánítást követően bebizonyosodott, hogy az illető személy életben van, vagy nem a megállapított időpontban vesztette életét, a bíróság döntését hatályon kívül helyezhette vagy módosíthatta. 1944 októberében a Bácskában is megtörtént a hatalomváltás, de a háború még Ju- goszlávia-szerte folytatódott. A Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg harcosok utáni igényét kezdetben erről a területről is elsősorban önkéntesek toborozásával oldották meg, majd áttértek a sorozásra. A kezdeti időszakban a partizánhadsereg csak a délszláv nemzetek fiaira számított, de decemberben már - a testvériség-egység jelszava alatt megkezdték a nemzeti kisebbségek sorozását is. A hatalom azt hangoztatta, hogy minden itt élő nemzetnek ki kell vennie a részét az ország felszabadításából. Különösen vonatkozott ez a magyarságra, akik csak hajszál híján kerülték el, hogy a németekkel együtt kollektíván „bűnös nemzetté” nyilvánítsák őket. A tömeggyilkosságokat követően a fejük felett lebegett a teljes kitelepítés lehetősége. Hogy ezt elkerüljék, meg kellett hozni az áldozatot - a véráldozatot. A jugoszláv hadvezetés eldöntötte, hogy szerveznek magyarokból álló katonai alakulatot is Petőfi brigád néven.224 A brigádban számos Tisza menti, köztük zentai is harcolt. Noha a magyar nemzetiségűekből összeállított partizánalakulat „történetét” már 1968-ban megírták,225 az alakulatban uralkodó valós állapotokról csak az 1990-es - ismét háborús - években lehetett nyíltan beszélni: „.. .a toborzás egyes helyeken körülbelül olyan mértékben folyt önkéntes alapon, mint a napjainkban zajló »önkéntes«-fogás. Azt, hogy a »baráti meggyőzés« nemleges válasz esetén kilátásba helyezte - és kilátásba helyezi most is - a kiköltöztetést, a vagyonelkobzást, a munkahely elvesztését. Elbeszélésük szerint az egyik nagy észak-bácskai magyar faluban például a kocsmába terelték össze a frontra kiszemelt javakorbeli férfiakat, ott néhány napig étlen-szomjan tartották őket, s aki ezek után »önként« jelentkezett, mindjárt kapott enni és inni. Fegyvert és lőszert már nem: majd lesz az ellenségnek, vigasztalták őket, attól el lehet venni. A frontról sebesülten hazakerült egyik brigádtag például elmondta: az egyik roham előtt fegyver híján napraforgószárat nyomtak a kezükbe, hadd higgye az a fránya német, hogy puskát szorongatva rohamoznak a hajnali szürkületben. Természetesen golyófogónak jók voltak így is.”226 224 A magyar nyelvű katonai terminológiában a brigád megfelelője a dandár. A hivatalosan 1944. december 31-én megalakult brigád hadrendileg a XV. számot viselte, és a 3. jugoszláv hadsereg 16. hadosztályához tartozott. Az alakulat részt vett a Bolmánynál vívott harcokban. Itt olyan súlyos veszteségeket szenvedett, hogy 1945. március 31-én feloszlatták, életben maradt legénysége más alakulatokhoz került. 225 Bővebben lásd Baki Ferenc - Vébel Lajos: A Petőfi-brigád. Újvidék, 1968. 226 Botlik József - Csorba Béla - Dudás Károly: Eltévedt mezsgyekövek. Budapest, 1994, 188-189. 96
