A. Sajti Enikő – Juhász József – Molnár Tibor: A titói rendszer megszilárdulása a Tisza mentén 1945–1955 - A Titói Jugoszlávia levéltári forrásai 4. (Zenta - Szeged, 2013)

Juhász József: A titói Jugoszlávia első évtizede - A titóizmus kialakulása

és Etiópiába, ill. otthon fogadta Dzsaváharlál Nehru indiai és Gamal Abden-Nasszer egyiptomi vezetőt. Ezek során (de jobbára már a jelen tanulmányban tárgyalt időszak után) formálódott ki a titói Jugoszlávia egyik „márkajelévé” vált elnemkötelezettségi külpolitika. Végeredményben elmondhatjuk, hogy az 1940-es évek végén ígéretes új kurzus vette kezdetét Jugoszláviában: megindult egy desztalinizációs irányváltás, amely- lyel megvédték az ország függetlenségét, a későbbiekben pedig számos tekintetben megújitották az ország társadalmi-gazdasági és kormányzati rendszerét, javították az életszínvonalat, növelték a kulturális szférának és az emberek mindennapi életének a szabadságfokát. Ma már persze jól tudjuk, hogy ez a politika nem vezetett (több oknál fogva nem is vezethetett) el az ideológiailag beígért új modellig, a nyugati ma­gánkapitalizmus és a szovjet államszocializmus közötti harmadik útig, sőt a délszláv népek államközösségét sem tudta tartósan biztosítani (jóllehet az ország második felbomlása mögött is összetett okok álltak, nem pusztán a titóizmus kudarca). Az 1950 júniusában oly látványosan meghirdetett reformpolitika ellentmondásai és kor­látjai azonban nemcsak történelmi távlatból mondhatók jól láthatónak, hanem igen korán, már az 1954. januári Dilas-ügy során megmutatkoztak. Ez volt az új útra tért Jugoszlávia első belpolitikai válsága, amely máris megakasztotta a reformfolyamatot (bár akkor még csak átmenetileg) világosan megmutatva a reformok határait és a titóizmusra mindvégig jellemző ideológiai és politikai korlátokat. Mint ismeretes, 1953 őszén Milovan Dilas cikksorozatot jelentetett meg a Borba c. pártlapban és a JKSZ elméleti folyóiratában, a Nova Misaoban. Kezdetben nem ütközött ellenállásba, sőt írásait sokan az 1952. novemberi pártkongresszuson meg­hirdetett új eszmék kifejtésének tekintették. Ám amikor élesebben kezdte bírálni az átalakulás lassúságát és a „néptől elszakadt” vezető réteg életvitelét, s amikor az „állam elhalásának” folyamatához kapcsolódóan a párt „elhalásának” a szükségességéről írt, éles kritikát kapott vezetőtársaitól. A cikkekben Dilas a gyors és radikális reformok idealista híveként mutatkozott meg, ezért csak idő kérdése volt, hogy szembe kerül­jön Titóval és a vezér mögött felsorakozó „megfontoltan reformer“ pártvezetőséggel, így nem csoda, hogy a KB 1954. január 16-17-i plénuma a nézeteit anarcholiberális elhajlásnak minősítette, őt magát pedig minden politikai funkcióból leváltotta (de személyi szabadságától akkor még nem fosztották meg). Tito akkoriban az átalakí­tás lelassítása mellett döntött, egyrészt mert Sztálin halála után a jugoszláv-szovjet kapcsolatok javulásának reményében nem akarta tovább mélyíteni a két ország közötti politikai és ideológiai szakadékot, másrészt mert konszolidálni akarta a VI. kongresszus által bizonyos fokig dezorientált pártot. Nem tett jót Dilas esélyeinek az sem, hogy népszerű volt, sokak szerint a már hetedik X-ben járó Tito valószínű utóda, akire vezetőtársai (leginkább Kardelj és Rankovic) bizonyos féltékenységgel néztek. Dilas bukásának mélyebb oka azonban a jugoszláv reformpolitika szükségszerű (és később is mindvégig jellemző) korlátozottsága volt; ezzel a Dilas-ügy mintegy megelőlegezte a titóizmus végkifejletét. A korlátokat ugyanis lebonthatatlanná tet­ték a titóizmusnak a sztálinizmustól megörökölt immanens ideológiai és politikai sajátosságai, a JKSZ hatalmi monopóliumához való ragaszkodás és a társadalommal szembeni aufklérista magatartás, amely az átalakulást az egypártrendszer „fokozatos 21

Next

/
Thumbnails
Contents