A. Sajti Enikő – Juhász József – Molnár Tibor: A titói rendszer megszilárdulása a Tisza mentén 1945–1955 - A Titói Jugoszlávia levéltári forrásai 4. (Zenta - Szeged, 2013)
Juhász József: A titói Jugoszlávia első évtizede - A titóizmus kialakulása
majd 1948-től ismét felerősödő (s ezúttal főképp a Kominform-szimpatizánsokra és a kollektivizálás miatt zúgolódó parasztokra kiélezett) diktatúra lazulni kezdett. Ennek első jele a KB 1951. június 3-4-i plénuma volt, amely bírálta a tisztogatások mértékét és „gyakori” törvénytelenségét, s részleges amnesztiát rendelt el. Ezzel a Tito-rezsim kezdte elveszíteni az eredetileg rá is jellemző sztálinista despotizmust és - idővel - egyfajta pragmatikus, paternalista jellegű bürokratikus autokráciává szelídült. Az önigazgatás meghirdetése nem váltott ki komolyabb politikai ellenkezést. A pártban általában a Kominform elleni védekezés szerves részének tekintették, ezért még azok a káderek is elfogadták, akik féltek a káosztól, a szervezetlenség elterjedésétől, s legfeljebb valamifajta szükséges rossznak, a szocialista ideológia oltárán tett elkerülhetetlen „gazdasági áldozatnak” tartották. így az új irányvonalat az 1952. november 2-7-i VI. pártkongresszus jóváhagyta (a JKP nevét is ekkor változtatták meg Kommunista Szövetségre felelevenítve az 1847-48-as marxi tradíciót), majd az 1953. január 13-i alkotmányreform is rögzítette. Az új kurzus pozitív fogadtatását az is megkönnyítette, hogy az intézkedések, jóllehet látványosak voltak, valójában nem hoztak radikális változásokat. A blokád kemény feltételei elkerülhetetlenné tették a központosítás fenntartását, az erőforrások koncentrálását, ezért az országban valójában egyfajta hadikommunizmus-szerű szükséggazdálkodás folyt, és a rendszer alapvető elemeinek (a pártnak, a fegyveres erőknek, a redisztributív költségvetési politikának) a centralizmusa még sokáig, egészen az 1960-as évek közepéig fennmaradt. Az intézkedések közvetlen célja nem is a tényleges decentralizáció volt, hanem az új ideológia reprezentálása; az, hogy megerősítsék a jugoszláv társadalom bizalmát a JKP/JKSZ mint független, „nemzeti” (a jugoszláv érdekeket képviselő) kommunista párt és az új szocializmusmodell mint társadalmi perspektíva iránt. Ennyiben az önigazgatás meghirdetésének fontos legitimációs funkciója volt, s a bizalmi kapcsolat megerősítésével hozzájárult ahhoz, hogy Jugoszlávia sikeresen szegülhetett szembe a sztálini Szovjetunióval. De természetesen voltak ennek a sikernek nem kevésbé fontos további okai is, így a kollektivizálás beszüntetése, a nyugati segítség, valamint - ahogy már utaltunk rá - a „kominformosokkal” szembeni terror, és Moszkva azon döntése, hogy nem nyúl a katonai intervenció eszközéhez. Különösen fontos volt a kollektivizálás feladása, mivel csak így nyújthattak békejobbot a jugoszláv társadalom többségét alkotó parasztságnak (kisebb mértékben, s amellett, hogy gesztus akart lenni a Nyugat és a nemzeti értelmiség irányába is, hasonló célt szolgált az egyházakra nehezedő nyomás enyhítése, pl. Stepinac büntetésének házi őrizetté változtatása 1951 decemberében). A Szovjetuniótól való távolodás kezdeti szakaszában a Tito-kormányzat még felpörgette a kollektivizálást, amelynek eredményeként 1950-51 fordulójára a mezőgazdasági földterületek kb. 25%-a a tsz-ek birtokába került. A paraszti ellenállás azonban túlságosan erős volt ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyhassák, hiszen a paraszti tömegtámogatás nélkül nyilvánvalóan esélye sem lett volna egy esetleges újabb, ezúttal szovjetellenes függetlenségi háborúnak. Márpedig akkoriban különféle (gazdasági, nemzetiségi, vallási) okokból több parasztzendülés tört ki az országban, pl. 1950 májusában a boszniai Cazinska Krajinában és a horvátországi Slunj környékén. Ráadásul a blokád és a két aszályos év mellett a kollektivizálás keltette káosznak is 18
