A. Sajti Enikő – Juhász József – Molnár Tibor: A titói rendszer megszilárdulása a Tisza mentén 1945–1955 - A Titói Jugoszlávia levéltári forrásai 4. (Zenta - Szeged, 2013)
Juhász József: A titói Jugoszlávia első évtizede - A „nemzeti sztálinizmus” évei
létre, amikor az AVNOJ regionális tanácsai köztársasági parlamentekké alakultak át, és kinevezték a helyi kormányokat (amelyek a szövetségi kormánytól eltérően már akkor sem voltak koalíciósak). A köztársaságok elvben széles önállósággal (sőt elszakadási joggal) rendelkeztek, a szövetségi parlamentet pedig kétkamarás struktúrában állították fel, az állampolgári képviselet elvére épülő Szövetségi Tanács és a tagállami képviseletet biztosító Népek Tanácsa formájában. A szerbhorvát mellett hivatalos nyelv lett a szlovén és az irodalmi nyelvként csak akkoriban standardizált macedón. A gyakorlatban persze a szövetségi struktúrák létrehozása során is a szovjet mintát követték, ezért az új Jugoszlávia kezdetben (egészen az 1960-as években felgyorsuló tényleges decentralizációig) csupán pszeudoföderációnak volt minősíthető. A hatalmi jogköröket a szövetségi szintre, azon belül is a végrehajtó szervekre koncentrálták, így eljelentéktelenítették mind a tagállamok, mind a föderális szövetségi parlament jogosítványait. A hatalomkoncentrációt csak fokozta az egész rendszer centralizált pártállami jellege, hiszen a hatalom központi intézménye, a monopolpárt még elvileg sem a föderalizmuson alapult, hanem a „demokratikus centralizmuson”. A kezdeti jugoszláv föderalizmus tehát lényegében két dologra redukálódott. Egyfelől a köztársaságok bizonyos fokú adminisztratív és kulturális autonómiájára (de ennyiben eredetileg is nagyobb volt a szovjet tagköztársaságokénál, mivel Jugoszláviában a köztársasági vezetők rendszerint a helyi káderekből kerültek ki, és a központi kormányzat valóban törekedett a jugoszláv közösségtudaton belüli szlovén, macedón és montenegrói identitások megerősítésére már csak azért is, hogy ellensúlyozza a szerb és horvát túlsúlyt, ill. - a macedónok esetében - a bolgár vonzerőt), valamint arra, hogy a rá mindig jellemző egyensúlypolitika jegyében Tito igyekezett elkerülni, hogy valamelyik köztársaság túlsúlyra jusson szövetségi szintjen. Ezért kezdettől fogva törekedett a pártvezetőség, a kormány és a tábornoki kar többnemzetiségű összetételének a fenntartására - jól példázza ezt, hogy a hatalom csúcsán álló, horvát- szlovén származású Tito mellett, aki egy személyben volt a párt főtitkára, a kormány és a Népfront elnöke, a fegyveres erők főparancsnoka, majd az első államelnök, Ivan Ribar utódaként 1953. január 14-től az államfő is, a JKP Központi Bizottságának (KB) élén is többnemzetiségű vezetőség állt: a szerb Aleksandar Rankovic felügyelte a káderpolitikát és az erőszakszervezeteket, a szlovén Boris Kidric a gazdaságot, a montenegrói Milovan Dilas és a szlovén Edvard Kardelj az ideológiai ügyeket és a külpolitikát. A föderáció létrehozása a hiányosságok ellenére előrelépés volt, hiszen felszámolta azt a rossz emlékű hegemóniát, amivel Szerbia a királyi korszakban rendelkezett - ezt azonban nem kell összetévesztenünk a szerbség egészének a helyzetével. Ugyanis a gyakorlatban változatlanul a szerbek maradtak Jugoszlávia politikailag hegemón nemzete, mégpedig nemcsak relatív számbeli többségük arányában: ők (és a monte- negróiak) kezdettől fogva felülreprezentáltak voltak a horvátországi és bosznia-her- cegovinai vezető posztokon és fegyveres testületekben, de a legfelső vezetést kivéve a szövetségi apparátusban és a tisztikarban is. Amint az eddigiekből látható, 1948-ig nem volt szó semmiféle jugoszláv külön útról - vagy ha igen, akkor ez a különutasság éppen hogy a sztálinizmus „időszerűtlenül
