Forró Lajos – Molnár Tibor: Tragikus emberi sorsok 1944-ből a partizániratok tükrében - A Titói Jugoszlávia levéltári forrásai 3. (Szeged - Zenta, 2013)
Molnár Tibor: Az 1944–45-ös magyarellenes atrocitásokra vonatkozó iratok a Zentai Történelmi Levéltár fondjaiban
sát. Ez az irat - amely 1946. május 8-ai keltezésű - a körzeti és a járási belügyosz- tály közötti levelezés eredménye azon személyek holttá nyilvánítási ügyében, akik közvetlenül a felszabadulást követően tűntek el. A szabadkai székhelyű Körzeti Belügyosztály 3732/46. számú utasítása az ügyben a következő volt: „...tájékoztatjuk Önöket, hogy a holttá nyilvánítási eljárást az illetékes járásbíróságnál kell megindítani a peren kívüli eljárásról szóló törvény alapján, függetlenül attól, hogy a nevezett személy mikor és milyen körülmények között tűnt el. Az idézett törvény lehetővé teszi, hogy az eltűnt személyt holttá nyilvánítsák. Ilyen eljárás megindításához a beadványt az eltűnt személy rokonai nyújthatják be.”52 53 A Jugoszláv Föderatív Népköztársaság képviselőháza 1952. március 31-én megtartott ülésén hozta meg az eltűnt személyek holttá nyilvánításáról és halálesetének bizonyításáról szóló törvényt”, amelynek életbe lépését követően az eljárásokat már e jogszabály alapján folytatták. A törvény 1. szakaszának 4. pontja kimondta, hogy holttá nyilváníthatók mindazok a személyek, akik a háború során a háborús cselekményekkel kapcsolatban tűntek el, és akiknek hollétéről az ellenségeskedések befejezését követő egy éven belül nem érkezett hír. A törvény 2. szakasza értelmében a holttá nyilvánítást kezdeményezhette az a személy, akinek ez jogi érdekében állt. A holttá nyilvánítási eljárást az a járásbíróság folytatta le, amelynek illetékességi területén az eltűnt személy utolsó állandó lakhelye volt. Az ügyben beterjesztett beadványnak tartalmaznia kellett mindazokat az adatokat és tényeket, amelyek fontosak lehettek a bíróság döntésének meghozatalához. Szecsei Lukácsné szül. Remete Otília adorjáni lakos férje holttá nyilvánítási eljárásának kezdeményezésekor beadványában az alábbiakat közölte a bírósággal: „...Szecsei Lukáccsal - aki 1908. augusztus 20-án született Magyarkanizsán, apja Sándor, anyja Sóti Julianna - 1938. február 19-én Magyarkanizsán házasságot kötöttem az állami anyakönyvvezető előtt. Bizonyíték: házasságkötési anyakönyvi kivonat. Házasságunkból két gyermek született: 1942-ben János és 1944-ben Magyarkanizsán Otília. Férjemet a felszabadulást követően, de még a hadiállapot ideje alatt, 1944. október 31-én ismeretlen személyek a házunkból elhurcolták, és azóta sem nekem, ti. a családjának, sem pedig a néphatalmi szerveknek nem jelentkezett, vagyis életjelt nem adott magáról. 52 Uo. 53 Zakón o proglasenju nestalih lica za urnrla i o dokazivanju smrti. Sluzbeni list, FNRJ 24/1952. 33
