Pál Lászlóné Szabó Zsuzsanna: A Csongrád Megyei Honismereti Egyesület évkönyve 2011–2012 - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 41. (Szeged, 2013)
II. Hagyomány és emlékezet
124 Tápén a honismereti szakkör ünnepelte fönnállásának 50. évfordulóját. Ott is előjött a formula: fél évszázaddal ezelőtt alakult. De az, hogy miből és mitől, megint elsikkadt. Riszálhattam volna magamat, fölszólalhattam volna, hogy én testközelből ismerem a szakkör indulását is, de soha nem volt bennem föltűnési viszketegség. Hagyományai nyilván ennek is voltak, a két világháború között állítólag már történtek kezdeményezések az országban, de hogy mi is akar lenni a honismeret címszóval jelzett valami, forma vagy módszer, illetve forma és módszer egyben, azt nekünk is tanulnunk kellett. Meg kellett tudnunk többek között azt is, melyik faluban és városban ki oltódott már be ezzel a vírussal. Vírust mondok, mert valójában fertőzetet akartunk terjeszteni. Az orvostudomány hittel vallja, ártalmas betegségek terjednek járványszerűen. Eltüsszenti magát valaki valahol, és milliószámra küldi bele a levegőbe a magas lázat, a fejfájást és az orrfolyást. Arról azonban soha nem szól az orvoslás, hogy a betegség járványszerűen gyógyulna. Hogy elég lenne egy-két egészséges szervezetet beállítani valamelyik fertőzött területre, és az hasonló igyekezettel a gyógyítás csíráit szórná szét. A társadalom öngyógyító módszerének azonban megkerülhetetlen tartaléka az egészséges fertőzet. Emlékszem rá, Mindszentre mentünk először szakkörvezetőt keresni. Forgó Pál, a megyei tanács művelődési osztályának munkatársa mindszenti tanyán kezdte tanítói pályáját, ő állította, Tóth Emma néni lenne rá a legalkalmasabb. Apácalelkületű tanítónő volt Emma néni, hangos szó el se hagyta talán az ajkát egész életében, és talán vallásossága is akadályt jelenthetett volna pár évvel korábban még, ugyan mit tud kezdeni a fölkéréssel? Igyekezett is kézzel-lábbal elhárítani ebbéli közeledésünket, mégis az ország egyik legjobban működő szakkörét hozta létre. Tápén akkortájt ismertem meg Molnár Imrééket és Török Józsefeket. Mindenre kinyitották a szemüket, amiben megőrzendőt láttak. Imrét győzködnünk se kellett, szinte természetesnek vette, hogy fölfigyeltünk rá, Jóska pedig a régtől fogva működő népi együttest pártfogolta. Imre akkori dolgos igyekezetét őrzi kedves felesége, fia és lánya ötven év múltán is. Csanádpalotára vitt a következő utam, Asztalos P. Kálmánhoz. Mindenkit ismert, mindenki ismerte, könnyű a békát a tónak ugrasztani, ha úgyis arra áll a feje. Apátfalva következett, Szigeti György hasonló cipőben járt már évek óta, a falu hagyományait, szokásait, viseletét és konyháját kutatta, a legkisebb gond se volt vele. Nála is arra volt csak szükség, hogy valaki jelezze, észrevették nemes igyekezetét. Hogyan lesz mindebből egészséges fertőzet? Nyaranként továbbképzéseket tartottunk Csongrádon, a Piroska-városi iskolában. A színjátszó-körök nagyszerű vezetői és képzőművészeti szakkörök fejei, a kórusvezetők, az alakulgató fotókörök vezetői és a honismeretiek is együtt töltöttek el ott évenként két hetet. Paranccsal fölérő szokás volt ugyan elsőként leszúrni az eszmei lándzsát, nehogy eltérüljünk az egyetlen lehetséges útról, tehát az éppen aktuális politikai iránymutatással kellett kezdenünk, de utána már a szakma legismertebb képviselői jöttek hozzánk az ország minden részéből. Összereszelődtünk tehát, hogy a népfőiskolák kezdetének jelszószerű szavát is kölcsön vegyem.
