Pál Lászlóné Szabó Zsuzsanna - Gergelyné Bodó Mária: Honismeret Csongrád megyében 1969–2011 - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 39. (Szeged, 2011)
IV. Ki kicsoda a Csongrád megyei honismereti életben? - Régi jeles honismerők
Rési jeles honismerők 379 mások. Angol nyelvre oktató házitanítóként tartotta fenn magát. Mint ÁDOB-os (állástalan diplomás) havi 76 pengős segéllyel a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium művészeti és tudományos osztályára került, ahol fő feladatként az osztály ügykezelését tette rendbe. Végül 1939-ben a visszacsatolt Gömör és Kishont megye levéltárnoki állását kapta meg, és Rimaszombatba került, ahol a levéltár anyagában igyekezett rendet tenni. Ám nem sokáig tartott tevékenysége szeretett pályáján, a levéltárosságban, mert hamarosan többször behívták katonai szolgálatra, végül a frontra került. A háború számára 1947-ben fejeződött be, amikor a fogságból 51 kilósán hazatért. Szerencséjére, a rjazanyi „kirakattáborba" került, erdőben dolgoztatták fogolytársaival együtt. A földrajz szakos tanár figyelmét az éhezés mellett is felkeltette az érintetlen természet csodája: hogy milyen tiszták a folyók, amelyekben a partról látni lehetett az úszó nagy halakat, továbbá akkora répák termettek a földben, hogy a vállukon vitték őket a gyűjtőhelyre. Ennek ellenére sem jutott élelem a lakosságnak és a foglyoknak. Hazakerülése után, ismét szerencséjére, szülőföldjére, Makóra kerül Csanád megye levéltárnokának, és ott is maradt, amíg a megyét összevonva Csongráddal, egy részét átadva Békésnek, 1950-ben megszüntették. Makón abba a levéltárba került, amelyben már egyetemi hallgatóként nyaranta kutatott. Nem is hagyta el élete végéig. Leginkább később is Csanád megye levéltárában érezte magát igazán otthon, akármilyen mostoha körülmények közé kerültek az iratok. Itt, hazájában kezdte el újra levéltárosi és honismereti tevékenységét az iratok begyűjtésével, amellyel nagy szolgálatot tett utódainak, a történészgenerációknak, hiszen megmentette a községi forrásanyagot. Ezen iratok egy része alapján készítette el később a „Csanád megyei telepes községek igazgatása a 19. század első felében" című nagy ívű tanulmányát. 1950-ben Szegedre a Szegedi Állami Levéltárba helyezték, ahonnan 1974-ben vonult nyugdíjba. Azt gondolhatjuk, hogy ezután mintegy negyedszázad nyugalom következett, és pályáját békés alkotó munkával tölthette. Mindez nem így történt. Gerő- né Fazekas Erzsébet elérte, hogy Csanád megye levéltára Szegedre kerüljön. E program és a 3300 iratfolyóméter méretű levéltár neki és két beosztottjának jelentős munkát hozott. Elindult az iratrendező tevékenység, a központi elvárások teljesítése (a levéltárügyet is centralizálták), és a sok apró feladattal járó munka, amely ma már elképzelhetetlen szegényes körülmények között folyt. Féltiszta (selejtezett, egyik oldalukon már teleírt lapok) papírokra írták jegyzeteiket, újat csak levelezéshez használhattak. Az iratokat kézikocsin szállították, tintára és spárgára egyaránt nehezen futotta. Ugyanakkor szigorú központi ellenőrzés valósult meg. Előfordult, hogy a leveleket és a maradék lapokat megszámolták, rendben van-e az elszámolás. Feri bátyánk saját elmondása szerint nem egyszer hideg borogatást tett a fejére, amikor tudomására jutott ellenőrök érkezésének a híre. Közben még olyan munkában is részt vett, mint a szerzetesrendek felszámolása. Szerencsére, mert így mentette meg, például a szegedi alsóvárosi ferencesek iratait. A filosz erre figyelt, nem az egyebekre. Ilyen körülmények között végezte Oltvai Ferenc levéltári szakfelügyelői munkáját, valamint
