Pál Lászlóné Szabó Zsuzsanna - Gergelyné Bodó Mária: Honismeret Csongrád megyében 1969–2011 - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 39. (Szeged, 2011)
IV. Ki kicsoda a Csongrád megyei honismereti életben? - Régi jeles honismerők
Régi jeles honismerők 347 elődeit A szegedvidéki néprajzi kutatás eredményei és feladatai című cikkében (1944): Dugonics Andrást, Vedres Istvánt, Kálmány Lajost, Kovács Jánost. Rájuk építi a további feladatokat: a szegedi tanyavilág, a Város környéki faluk néprajzi feltárását. Nincs most mód gazdag életművéből minden, mégoly fontos szegedi vagy délalföldi vonatkozású tanulmányának bemutatására. Érdemes azonban kiemelni a - mindmáig szegedi sajátosságként számon tartott - szegedi papucsról (1955) és a szegedi paprikáról (1962) szóló írását. Vaskos Szegedi szótárának két kötetében (1957) közölt sok ezer szócikke nemcsak a sajátos szegedi tájnyelv, hanem a Város sok évszázados művelődésének valóságos enciklopédiája. Még arra is kiterjedt a figyelme, hogy jelezze a még élő vagy a már kihalt tájnyelvi kifejezéseket. A szegedi népélet (1958) című kis könyvében először foglalta össze a nagy elődök (Dugonics András, Kálmány Lajos, Tömörkény István, Cserzy Mihály, Kovács János, Reizner János) és a maga három évtizedes kutatásának eredményeit. A könyv minden egyes tematikus fejezetében évszázados fejlődési, változási folyamatokat vázol. Szeged városa (1959) című könyve elsősorban építészettörténeti monográfia (e témakörnek nagy értője volt!), ám egyúttal Szeged ezer éves művelődéstörténetének a magyar művelődéstörténet egészébe illesztett leírása is. A Szerző történeti korok és stílusirányzatok alapján rendezte mondanivalóját, ám belőle egy alföldi magyar város mindennapjainak sok évszázados története bontakozik ki. Ez a munka Bálint Sándor enciklopédikus műveltségének egyik szép példája. A néprajz és a nyelvészet, s annak számos ága (névkutatás, csoportnyelvek vizsgálata), de különösen a dialektológia, sokáig szoros kölcsönhatásban működött. Ez megmutatkozik nemcsak a már említett szegedi tájszótárban, hanem akkor is, amikor közzétette az 1522. év tizedlajstrom szegedi vezetékneveit (ebben felbukkan már a Bálint családnév - 1963), vagy a szegedi tanyavilág helyneveit (1963), vagy pedig - Dugonics után - a Szegedi példabeszédeket és jeles mondásokat (1972). Szeged reneszánszkori műveltsége (1975) című könyve az életmű méltatásakor általában háttérbe szorul. Pedig e munka nagy eredménye a 15-16. századi Szeged feltárható gazdaságtörténeti és társadalomtörténeti rajza. Szemléletesen ábrázolja a helyi kolostori műveltséget, a külföldön tanuló szegedi diákok révén idehaza meghonosodó egyetemi és literátus műveltséget, majd pedig a reformáció, a hódoltság és a hatására létrejövő szegedi diaszpórák szerepét. S mindent lenyűgözően hatalmas szakirodalmi háttérismerettel végzi. Ez a tudományközi, valamint az egyes tudományterületek határait is átszelő, egységben látó szemlélet modern, máig példamutató és követendő. Ugyanez mondható el a Szeged-Alsóváros Templom és társadalom (1983) című könyvről is, amely e városrész történetét és életének mindennapjait, vallási kultúráját a ferences kolostorral és templommal való szoros összefüggésben, s nagy történeti távlatban elemzi. A munka egyúttal első kegyhely-monográfiánk is. Évtizedekkel korábban, a Boldogasszony vendégségében című „lelki útikönyvében" (1944) nagy beleérzéssel fogalmazta meg a Havi Boldogasszony kultuszának, szeged-alsóvárosi ferences kegyhelyének lelkiségtörté
