Berta Tibor - Biernacki Karol: Emlékkötet az 1970. évi Maros és Alsó-Tisza vidéki árvízről - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 38. (Szeged, 2010)

Emlékkötet az 1970. évi Maros és Alsó-Tisza vidéki árvízről

csolatosan sok mendemonda él az emberek között. Egyesek szerint mentő vagy rendőrségi autó szirénájára — ugyanis szirénajel volt megadva az indulásra — elindult a karaván. Mások szerint valaki a falu felől érkezett, állítólag a közmunkaerő váltását bonyolította le, s annak az intésére indultak el az autók, de vannak, akik meg vannak győződve arról, hogy ezek az autók Makó felől érkeztek, s meglátták ott a tömeget, megfordultak, felpakoltak, s el is indultak. Előbb Hódmezővásárhelyre, majd Szentesre mentek, ahol testvéri szeretettel fogadták és elhelyezték őket. Egy részük „tartós kiküldetésben” volt, egy részüket sikerült hazahozni munkára, de a visszatelepítéskor valamennyien egészségesen hazaértek. Súlyos volt itt a helyzet, hiszen sok családból a férfi munkaerő a gáton vagy a bányában dolgozott, s csak akkor vett tudomást, hogy a családját kiürítéskor elvitték, amikor a szolgálatból hazatért.

így volt ezzel Sz. István is, aki annyira felháborodott ezen, hogy nyomban bejött a tanácshoz, hogy most már ne is hozzák vissza az asszonyt, ha a tanács el vitette, akkor legyen a továbbiakban az asszony a tanácsé. Persze ez az első felháborodás hangja volt, azóta az asszony régen visszatért ép egészségben, és Sz. Istvánéknál is minden folyik a régi mederben.

Feltétlenül szólnunk kell a közmunkaerő helytállásáról. Amikor az asszonyok, öregek, gyerekek, batyukkal kezükben a kiürítést végző autókhoz mentek, több száz ember lapáttal a kezében indult bevetésre, hogy megfékezze a félelmetes folyót. Éjfél lehetett, amikor a bányában befejeződött az aznapi munka, s a brigádok valamennyien az iskolába tértek vacsorára, és további utasításra várni. Az egyik brigádvezető, név szerint Harmatos Dezső, a következő köszöntéssel lépett be az ebédlőbe: „A Harmatos brigád nem mozdul a helyéről.” Egyben jelentette, hogy a brigád valamennyi tagja részt vett az éjszakai munkában. Vacsora után, mivel szakadt az eső gyalogosan vágtak neki a csipkési gátszakasznak, hogy továbbdolgozzanak a folyó megfékezésén.

Ilyen és hasonló eseteknek lehettünk szemtanúi a nagyon kritikus helyzetben. Szerénytelenség nélkül megállapíthatjuk, hogy ilyen magatartás magas fokú szocialista öntudatra vall, még ebben az esetben is, hiszen a brigád véletlen csoportosulás alapján tartozott össze, s mint kisebb közösség nem is említhetjük. Hiba lenne azonban azt is elhallgatni,hogy voltak olyanok is a községben, akik a hír hallatára egyszerűen maguk mögött hagyva csapot-papot, egyszerűen kereket oldottak. Eközben a folyó hol egy centit apadt, hol pedig néhány centit áradt, mintegy játszott az emberek idegeivel. Be kellett rendezkedni a tartós védekezésre. Mivel az embereken a fáradtság jelei látszottak, s a közmunkaerő-igény is lehetővé tette áttértünk a 12 óra szolgálat 24 óra pihenő rendszerre. Ekkor lépett mint területfelelős szolgálatba a védelmi törzsnél Dr. Parádi László, tudományos kutató.

Ez természetesen újabb brigádszervezéssel járt együtt, de ekkor már felszólítottuk a „meghúzódókat” is, hogy jelentkezzenek munkára. Gyűjtő brigádokat szerveztünk, akik feltöltés után bevetésre készen álltak.

Felvettük a kapcsolatot az üzemekkel, mely főleg a bérkifizetések szempontjából volt jelentős. A bérfizetéseket az iskolában bonyolítottuk le a tanárnők bevonásával. Gondoskodtunk az érettségiző diákok kollégiumi elhelyezéséről, a szakmunkásvizsga előtt állókat felmentettük a gátszolgálat alól, lehetővé tettük a felkészülést a

15