Tamasi Mihály: A szegedi gazdapolitikus, Nagyiván János 1893–1961 - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 37. (Szeged, 2009)
A népszerű politikus
A támadók és szidalmazok persze nem érik be a támadással és szidalommal, hanem követelik a termények zárolását, az ár maximálását. Elfelejtik, hogy ezzel a reakciós világ elhibázott közgazdasági rendszerét követelik vissza. Csak egyetlen példát emitek: 1943-ban, a zárolások és maximálások idején, amikor száz százalékkal nagyobb volt a jószágállományuk, jegyre sem lehetett elég tejet kapni Szegeden. Miért? Mert tönkretették a beszolgáltatással és ármaximálással a termelést. Ebbe a hibába nem szabad többé beleesnünk! Meg kell találnunk azt az utat, amelyen felfokozhatjuk termelésünket a legnagyobb teljesítményig úgy a mezőgazdaságban, mint az iparban. Ez az út pedig a szabadság útja, mert a termelés éltető napsugara a kereslet és kínálat alapján álló szabad piac. Csak ezen az úton adódik mód, hogy a mezőgazdasági termelők a természet kincseit kibányászhassak. Ehhez elsősorban az szükséges, hogy az egyes városok és falvak a „hasukat féltő" önálló vámterület politikát megszüntessék. Amint ismeretes ugyanis, a felszabadult ország egyes részein megtiltották az elsőrendű fontosságú élelmicikkek kivitelét az éhező vidékek felé. Ma már miniszteri rendelet tiltja ezt, de még mindég vannak vidéki kiskirályok, akik ragaszkodnak az „önálló" vámterülethez és akadályozzák, hogy a mezőgazdaság terményei szabadon eljuthassanak a magyar hazának arra pontjára, ahol arra szükség van. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy Püspökielén a múlt nyári termésből még ma is 19 búza- asztag vár cséplésre, ugyanakkor, amikor az ország nagy iparvidékein nincs kenyér. Nyilvánvaló, hogy a regionális elzárkózás következménye ez az állapot, amely ha meg nem szűnik, káros következményekkel járhat a jövőbeni termelésre is. A mezőgazdasági termelés másik nagy akadálya az a mély szakadék, ami a mező- gazdasági termények és az ipari termékek ára között tátong. Mert minden tervet és számítást keresztülhúz az, hogy amit a múltban például egy pár csizma egy mázsa búzába került, addig ma 100 mázsa búza sem futja ki egy csizma árát, sőt egy bakkancsét is alig, mert egy pár csizma 8500, a bakkancs pedig 4000 pengő. A hajdan 4-8 pengős ingára 1000-1200 pengőre szökött fel. Ezelőtt megvehettünk egy jó kocsit 15 mázsa búzáért, ma 500 mázsa búza ára kell érte. Ez ma a helyzet a mezőgazdasági és ipari árak viszonylatában, amikor a romokba sújtott, felszabadított ország az újjáépítés korszakába jutott. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy ezek a különbségek, hogy ne mondjam: ellentétek, cseppet sem szolgálják az újjáépítést, sőt elzárják annak az útját, különösen akkor, ha ahelyett, hogy belátnák: nem a parasztban van a hiba, vagy legalább is nem csak benne, még támadják és szidják is, a mezőgazdasági termények ára miatt. Holott nem egymást támadva, hanem egymást segítve és megbecsülve szegődhetünk az újjáépítés szolgálatába. A mezőgazdasági termelők társadalmán bizonyára nem múlik az egymás segítése, ez a társadalom a nemzet egyik legönzetlenebb, legáldozatosabb, legszorgalmasabb rétege. Hiánytalanul 56
