Tamasi Mihály: Társadalmi és politikai változások Szegeden 1939–1949 között - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 34. (Szeged, 2004)

Népi demokrácia: fogyó demokrácia

lyó vita ekkor még nagyon elvontnak tűnt, ami mindennapi életüket még nem érintette. Ezért a dolgozó rétegek alapjában támogatták a népi demokratikusnak nevezett fejlődés programját.

E fejlődés iránti bizalom fejeződik ki Martonyi János szegedi jogászprofesszornak a Tiszatáj 1948. július-augusztusi számában megjelent Közigazgatási reformeszmék 1848-ban és most című tanulmányában: „... a túlhaladott társadalmi viszonyokkal összefüggő és hatáskörük javarészét már úgy is elvesztett vármegyéket meg kellene szüntetni, legfőképpen azért, hogy az állami beavatkozás kiterjesztése folytán hatalmasan megnövekedett közigazgatási apparátust a jelenleginél sokkal erősebben decentralizálhassuk. A minisztériumoknak csak a kormányzás és irányítás munkáját kell fenntartani, és a konkrét ügyek végsőfokú intézését hét országos kerület székhelyén létrehozandó kormányhivatalok hatáskörébe kellene utalni. A helyi ügyek intézését adjuk a széles néprétegek kezébe, középfokon a jelenlegi vármegyéknél kisebbre szabott városmegyék, járások vagy szabadvárosi körzetek, alsó fokon pedig életerős mezővárosi és községi önkormányzatok keretében. A helyi igazgatási szervezet élén mindenütt a nép által választott és a nép bizalmát élvező laikus vezető álljon, akit alapos képzettségű szaktisztviselők támogassanak munkájában [...] alapvető fontossága van annak, hogy az egész közigazgatásba új szellemet öntsünk. A túltengő hatalmi és az öncélú hivatali beállítottság helyett azt a közszolgálat igazi szellemével, mélyen szociális gondolkodással töltsük meg [...] Ezeknek az ideáloknak az életté válásához pedig véleményünk szerint úgy közeledhetünk a legjobban, ha a közigazgatásban minden társadalmi osztálynak - legkiválóbb egyedein keresztül - arányos részvételt engedünk és az adminisztráció munkáját a nyilvánosság legteljesebb ellenőrzése alá helyezzük.”204

A szerző - más szegedi értelmiségi társaihoz hasonlóan - bízott a további demokratikus fejlődés lehetőségében. Bár bizonyára érzékelte az egypártrendszer, a pártállam kialakulásából adódóan a demokrácia szűkülésének a veszélyét. Ekkor azonban még sem az értelmiségiek, sem a tömegek nem érezték diktatúrának a kiépült új viszonyokat, hanem valamiféle új tekintélyuralmi rendszernek. Az új viszonyok között az ellenfeleit legyőző, vezető, irányító szerepet gyakorló párt tekintélye vitathatatlanná vált, amelyet mindenkitől megkövetelt.

Bibó István már 1947-ben érzékelte az ilyenirányú változásból eredő veszélyt. Látta, hogy a régi tekintélytisztelet, a régi függőségi viszonyok tudati maradványai összefonódhatnak a kialakuló új függőségi viszonyokkal: „... riasztó jelenség az, hogy olyan csoportok, melyek az 1945. évi változás haszonélvezői, s kellene, hogy továbbvivői is legyenek, számos területen [...] a demokrácia baloldalán is hajlandónak mutatkoznak közreműködni egy ilyen új társadalmi megmerevedés kiépítésében [...] Megtalálni a szabadság rendjét, jogait és biztonságát, a szabadságét, mely nem alázatos és nem tekintélytisztelő, hanem zajos, mozgalmas és követelő, ez a demokrácia továbbépítésének az igazi munkája.”205

Sajnos, figyelmeztetése és megoldási javaslata pusztába kiáltott szó maradt.

A pártállami diktatúra kiépítése folyamatában július végén az MDP vezetősége elérte, hogy Tildy Zoltán vejének, Csomoky Viktornak a letartóztatása után önként le154