Szilágyi György: Ahogy a torony alatt láttam és megéltem… Szemelvények Szeged XX. századi közigazgatás-történetéből - Tanulmányok Csongrád Megye Történetéből 33. (Szeged, 2003)
II. A tanácsi szervezet és működés jellemzői
terv teljesítésével kapcsolatos kérdésekkel foglalkozott Szegeden is. Erre az időre esett a házállamosítás, a magánkisipar és kiskereskedelem nagymérvű visszaszorítása. A lakossági szolgáltatások nem tudták az igényeket kielégíteni, hiányzott a megfelelő kereskedelmi kínálat is. Közel sem sikerült biztosítani — elsősorban a női — teljes körű foglalkoztatottságot, a város ipara úgyszólván semmit nem gyarapodott, Szeged, mint déli határszéli település kimaradt a központi fejlesztésekből az országos szervek állás- foglalása folytán. Ebben az időben a megye székhelye is Hódmezővásárhely volt. Jórészt ezekkel a tényezőkkel magyarázható, hogy ilyen körülmények között Szegeden fejlesztést célzó várospolitikai koncepció sem alakult ki. A tanácsrendszer későbbi szakaszában a politikai megítélésben és az államvezetés gyakorlatában is figyelmet kapott a városok sajátos helyzetének elemzése. Debrecenben például 1956 elején megrendezték a városok adottságaival foglalkozó több napos országos ankétot, az 1980-as évek közepén pedig különböző elméleti munkákban vizsgálták a nagyvárosi tanácsok jogállásának problémáit. E kutatások során arra törekedtek, hogy meghatározzák a nagyváros fogalmát, azt, hogy az egyes tudományágak milyen kritériumokat vettek alapul a városok egyéb kategóriáitól, a kis- és középvárosoktól történő elhatárolásukhoz. Ilyen tekintetben a népességszámot vagy a gazdasági, politikai és szociális szervezettséget, illetve speciális városfunkciók ellátását (tudományos, kulturális és oktatási intézmények, gazdasági és ipari központ jellege, stb.) tekintették irányadónak. A magyar tételesjog szerint viszont az a település minősült nagyvárosnak, melyet a hatályos jog annak nyilvánít és — más városokhoz képest — megkülönböztetett jogállással ruház fel. A településfejlesztésről szóló központi állami célkitűzéseket tartalmazó dokumentumok nagy-, közép- és kisvárosokat különböztetnek meg, önálló kategóriaként említve a megyeszékhelyeket. A nagyvárosok közé tartozó megyei városok a felsőfokú ellátáson felül regionális funkciókat is betöltenek, az 1971. évi országos településhálózatfejlesztési koncepció szerint kiemelt felső fokú központok. Röviddel a II. tanácstörvény megalkotása előtt jelent meg az igazgatási területszervezésről szóló 1954. évi 9. számú törvényerejű rendelet. Ez kimondta, hogy a városok közvetlenül a minisztertanács alá rendelhetők, s a nagyobb városok igazgatási kerületekre oszthatók, egyúttal rögzítette a szükséges feltételeket is. A tvr. 5. paragrafus (1) bekezdése szerint „közvetlenül minisztertanács alá rendelhető az a százezer lakoson felüli város, amelynek az ország népgazdasága, a lakosság ellátása szempontjából kiemelkedő jelentőségű ipara van és emellett kereskedelmi hálózata, szociális, kulturális, egészségügyi intézményei, politikai és igazgatási szervei a megye területén is túlterjedő irányító és szervező tevékenységet fejtenek ki. Lakosságának döntő többsége az iparban, közlekedésben, kereskedelemben, kulturális, egészségügyi, szociális és igazgatási intézményeknél dolgozik.” A tvr. kimondta azt is, hogy „a közvetlenül minisztertanács alá rendelt város tanácsa a megyei tanáccsal azonos jogállású.” Az 1954. évi X. törvényben (ez a második tanácstörvény) a jogalkotó több vonatkozásban hasznosította a tanácsi szervezet működésében az előző évek során szerzett tapasztalatokat, így számos kérdésben a korábbinál korszerűbb szabályozásnak bizonyult. Ennek ellenére sem tudott mindenben szakítani egyes, később helytállónak nem minősült elvvel és megoldással. A törvény a tanácsot változatlanul helyi államhatalmi 45
