Szilágyi György: Ahogy a torony alatt láttam és megéltem… Szemelvények Szeged XX. századi közigazgatás-történetéből - Tanulmányok Csongrád Megye Történetéből 33. (Szeged, 2003)
III. A tanács és szerveinek teendői. Városkörnyéki kapcsolatok - Események, körülmények és szereplők a szegedi tanács végrehajtó bizottságának húsz esztendős krónikájában
ESEMÉNYEK, KÖRÜLMÉNYEK ÉS SZEREPLŐK A SZEGEDI TANÁCS VÉGREHAJTÓ BIZOTTSÁGÁNAK HÚSZ ESZTENDŐS KRÓNIKÁJÁBAN I. ELŐSZÓ Amikor a gimnáziumi érettségi vizsgát letettem, az emberiség éppen túljutott a nagy világégés szörnyűséges élményén. Magam is — alig tizenhét évesen — szenvedő részese voltam a háború befejező hónapjaiban annak a parancsnak, amely egyenruhába öltöztette a szinte gyermekembereket is és fegyvert nyomott a kezükbe, majd az a sors várt rájuk, hogy szögesdróttal övezett hadifogoly-táborban reménykedjenek szabadságuk valamikori elnyerésében. Jómagam igazán szerencsés voltam, hiszen mintegy háromnegyed éves távoliét után haza kerültem, egy sor keservesen szerzett élettapasztalat birtokában befejezhettem középiskolai tanulmányaimat és beiratkozhattam az egyetemre. Személyes adottságaim és fiatalkori elképzeléseim a jogi pálya felé orientáltak, anélkül azonban, hogy kezdetben határozott elképzelésem lett volna arról, vajon a jogászi hivatás mely területét válasszam majd. Esetemben is — állítom, ez sok ember életében hasonlóan jelentkezik — a véletlen kapott döntő szerepet. Úgy adódott, hogy Szeged törvényhatósági jogú város polgármestere az egyetem jogi karán keresett utánpótlást, s így kerültem — mintegy tizenketted magammal — a közigazgatásba húsz évesen, szakmai ismeretek nélkül, formálódó életszemlélet birtokában, az összehasonlítás lehetőségének hiányában, de jó szándékú naivitással és az ismeretszerzés, a tudás elsajátításának határozott igényével. Néhány hónap elteltével csupán csak ketten-hárman maradtunk Szeged város alkalmazásában, én azonban egy életre elköteleztem magam a közigazgatás és — hitem szerint —■ az emberek, a város polgárainak szolgálatára. Munka mellett (akkoriban úgy mondták: mezei jogászként) befejeztem egyetemi tanulmányaimat és doktorátust szereztem. Időközben a törvényhatósági jogú városból városi tanács szerveződött, magam a segédfogalmazói státusból hovatovább előadói, főelőadó munkakörbe kerültem, jártam a közszolgálatban általánosan ismert „szamárlétra” különböző fokait. Évek, évtizedek múltával elkövetkezett az az idő is, amikor minden ember számára befejeződik az aktív munkavégzés korszaka, s amikor valaki inkább visszatekint már, semmint új célokat tűz maga elé, vagy korábban el nem végzett feladatokat akar megoldani. Ilyenkor jelentkezik — kinek-kinek saját egyénisége és adottságai mértékéig — olyan törekvés, hogy elemezze, értékelje és másoknak is rendelkezésre bocsássa mindazt, amit megélt és amiről ismereteket szerzett. Azzal a nagyon is vitatható elképzeléssel, hogy tudásával, tapasztalataival nem maradhat meg saját körében, mindezt indokolt közreadni, a jövendő generációk számára valamilyen formában megőrizni. Úgy gondolom, engem is valami hasonló megfontolás ösztönzött írásra mostani körülményeim között. A négy évtizedes tanácsrendszer idején — az utolsó másfél évet 183
