Gilicze János – Pál Lászlóné Szabó Zsuzsanna: Város a Maros mentén. Makó története a források tükrében - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 32. (Szeged, 2002)
II. A Csanád nemzetség századai
6. 1233 „...minden egyes tömény mosott sóért fizetni fognak... a Csanádi püspöknek...” „...A só árai pedig ezek: ...minden egyes tömény mosott sóért fizetni fognak az egyházaknak nyolc márkát, kivéve a jeruzsálemi ispotályosok házát, valamint a kalocsai és bácsi egyházakat, amelyeknek minden töményért tíz márkát fogunk adni, ha az említett ...egyházaknak Szegedre (in Zegedyn) vagy azon túlra kell szállítani a sójukat, egyébként csak nyolc márkát fognak kapni... ...Az egyházak pedig saját sójukból a saját használatukra ezen a módon fognak megtartani: az egresi apátság három töményt, ... a szeri egyház 1000 kősót,... a Csanádi egyház 5000 kősót, ...az esztergomi egyház 2000 kősót,... ...Az egyházak sóból származó jövedelmeiért, amelyek eddig elvonattak, kivéve a tizedeket, 10000 márkát fogunk fizetni öt egymást követő éven keresztül... És ezt az egész összeget fogjuk kifizetni a mondott határidőkben: a Csanádi püspöknek, az egresi apátságnak vagy azok megbízottainak,... ” Forrás: Csongrád Megye Évszázadai. Történelmi Olvasókönyv 1. A honfoglalástól a polgári forradalom és szabadságharc végéig. Szerk. Blazovich László. Szeged. 1985. 28-29. Géczi Lajos fordítása. A beregi egyezmény. A só a feudális korban a legfontosabb ételízesítő és főként élelmiszertartósító volt, ezért a magyar királyság erdélyi sóbányái már Szent István király ideje óta hasznot adó vállalkozást jelentettek. (Nem véletlen, hogy a Maros-vidék ura, Ajtony is rátette kezét a folyón szállított só királyi jövedelmére, s a Tiszáig vámszedőket állítva mindent megvámolt.) Az Árpád-korban még nem regálé jogon, hanem földesúri birtokjogon jelentettek fontos bevételt, mert néhány kivétellel minden sóbánya királyi birtokokon feküdt. így az uralkodók kezükben tarthatták a kibányászott só forgalomba hozatalát is. A 12. században a szállítással együtt ezt már a fejlett gazdasági szervezettel rendelkező egyházi nagybirtokosság végeztette úgy, hogy a királyi bányákból a sót előzőleg megvásárolhatták. II. András király idején főként a zsidók és izmaeliták kezébe került a só kereskedelmének haszna, ők lettek a sókamarák bérlői. Az 1222-es Aranybulla már új rendelkezést hozott a sókereskedelemmel kapcsolatban, kinyilvánítva, hogy „sót az ország belsejében nem szabad tartani, csupán Szalacson (ma: Sälacea, Románia) és Szegeden, valamint a végeken”. Ez az egyházi sókereskedelem monopóliuma ellen irányult, megtiltva az egyháziaknak, hogy sót tárolhassanak és forgalmazzanak. 30
