Polner Zoltán: Csillagok tornácán. Táltosok, boszorkányok, hetvenkedők - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 29. (Szeged, 2001)
Boldogasszony ágya (A szülés hiedelmei)
csak sír. Jaj, Istenem, ezt a meggyet nem szabad megenni. Bele akart harapni, úgy összeszorult a foga, hogy reszketett még a keze is. Átszaladt a szomszédba. Hát gyiijjön már Terka néni, nézze meg, mi történt ezzel a meggyel. Ha kimegyek, a tányérba már nem is marad meg. Hunnan szedtétek tik ezt a meggyet? Vonogassa a vállát. Nem akarja megmondani, hogy hunnan szedték. Hát egyszer elámlta. A kistemetőből. Ó, galambocskám, hát miért téptétek le. Nem lehet ahhoz hozzányúlni. Megvermég az Isten is bennőtöket. Azok a gyerekek ártatlan lelkek. Hát azoknak lelkűk van és a lélek minden gyümölcsben benne van. Azoknak a piciknak a lelkűk nem halt meg, az él. Vigyétek ki a sírhoz és szépen ássatok el a sírba ez a meggyet. Egyszer csak mikor elásták a meggyet, gyönyörű fehér ibolya kelt a síron. Amikor akartak hozzányúlni, akkor hozzáfogott az ibolya sími. Akkor felsóhajtottak, tényleg, az élő ibolya. Akkor megjelent egy nagyon szép kis zöld gyík. A gyík odament. Ne bántsátok az ibolyát, mert ha leszakítjátok, nagy baj lesz belőle. Megfogni megfoghatjátok, de letépni nem szabad. Odament a kislány sírjához az anya és dédelgette az ibolyát. Egyszer elkezdett sími. Sírt. Hallotta az asszony. Behumta a szemét. Szent Isten ez az én kislányom hangja, és akkor letérdelt. Elmondott egy imát a sírjánál. Hazament aztán az édesanyja. Emlékül tartotta a kisruháját amibe ünnepkor öltöztette. Fogta a kisruhát az anyja, imádkozott és széthasította három vagy négy felé. Kivitte a sírhoz. Elásta és akkor megnyugodott. (Sátor Jánosné, Mindszent) 1. Egy nénivel történt mög, hogy möghalt az elsőszülött fia. Rengeteget sírt. Annyira belebetegedett, hogy egész nap sírt a temetőbe a sírhalmon. Mondta a férje, hogy ez nem lösz jó. Vót egy öreg szomszédasszony, az aszonta, lányom, hát tudod mit csinálj? Süssél kenyeret, csinálj egy kisci- pót, és ha kimész, a legelső embömek odaadod. De az se szóljon neköd, de te se szólj. Hát kimönt elég korán. Egy öreg embört látott. Jött arra felé. Kezibe nyomta a cipót és ő bemönt. Aztán jutott eszibe, hogy mög költött vóna kérdözni, éhös-e? Egy kis szalonnát adni hozzá, mert nagyon éhös, nagyon sovány vót az a bácsi. Levágott egy darab szalonnát és szaladt kifelé. Elmönt a szomszédokhoz, hogy látták-e az öregembört? Aszonták, hogy senki nem látta. Kimönt a sírhoz. Attól kezdve nem sírt. És azóta se siratja a fiát. (Tamasi Illósné, Óföl deák) 107
