Tanulmányok Csongrád megye történetéből 26. (Szeged, 1998)
Heka László: A bunyevácok (dalmaták) Szeged életében
magyarság erőszakolása miatt nem szívesen láttak a bírói széken. Mivel pedig Pod- hratzkyval a piaristák belső viszonyban állottak, a dalmaták ezektől is lassankint elidegenedtek. Nyílt ellenségeskedésre azonban csak akkor került a dolog, midőn a nyelvükért zavargó dalmatákat pártfogásukba vették a szent ferencrendi atyák. A dolog úgy történt, hogy a piaristák alapítási szerződésüknél fogva kötelesek voltak a Palánkban a nagyszámú dalmátnyelvű polgároknak vásár- és ünnepnapokon szentbeszédet tartani. Ebbéli kötelezettségüknek tőlük telhetőleg igyekeztek is megfelelni; mert ha közöttük e nyelvet értő nem akadt, egy szent ferencrendi atyával helyettesítették magukat a plébánia jövedelméből. Most, hogy Podhratzky bíróvá lett, félvén a dalmaták, hogy elesnek prédikációjuktól, a ferenciek tanácsára követelték, hogy a dalmát-hitszónoki állás szer- veztessék s állandósítása mellett számukra még külön mise is tartassák. A ferencrendi atyák, hogy elősegítsék a dalmaták ebbeli követelését, testületükből hitszónokot csak oly föltétel alatt ígértek ezután, ha annak állása biztosíttatik. így állott a dolog, midőn Novák István, szent ferencrendi tartományfőnök, 1730. május 14-én Kassán tartott rendi gyűlésükből következő beterjesztést intézte a szegedi tanácshoz: Tekintetbe ve- vén a tiszt, definitorium a szegedi buzgó dalmát híveknek a szent ferenczi atyák iránt mindenkor tanúsított jóindulatát, kérelmökre egy atyát fog megbízni, hogy a dalmát híveknek vásár- és ünnepnapokon szónokoljon és misét mondjon, ha erre Szeged város tanácsa a herczegprímástól hatalmat eszközöl és az állást véglegesíti.”75 A szegedi gvárdián az állandósításról semmit sem szólt, „csupán a jurisdictiót em- líté, mely ellen a plébános semmi kifogást nem tett.”76 Bár úgy tűnt, ezzel megoldódott az ügy, a dalmaták ismét tiltakoztak azért, „hogy nyelvük addig biztosítva nem lesz, míg állandó hitszónokot nem nyernek.”77 Bencsik Gábor piarista házfőnök, hogy a kellemetlenséget elkerülje, beleegyezett a dalmaták kívánságába, de csak addigi hitszónokuk, Bonaventura atya személyére, „kinek midőn a definitorium a dalmát nyelven szónokolhatást megtagadta, Bencsik a piaristák közül állított hitszónokot s a ferencrendiek kisegítése e téren soha többé igénybe nem vétetett.”78 A dalmaták tehát annak ellenére, hogy közel álltak az őket befogadó magyarsághoz, mégsem akartak lemondani nyelvükről és a papjaikról. Azt, hogy valójában hányán voltak a 18. század első felében, nem tudni, de Pap Jánostól tudjuk, hogy az 1738. évi dögvészben a 960 beteg közül 555 meghalt, és ezek közül a dalmaták voltak a legnagyobb számban.79 Az évek folyamán a dalmaták egyre inkább „fölszívódtak” a magyarságba, elsajátították a magyar nyelvet olyannyira, hogy a 18. század végén megszűnt a dalmát nyelvű szentbeszéd is. A beolvadás folyamatáról oklevelekben is olvashatunk: „1780. évben egy kis kellemetlen összeütközése volt a püspöknek a tanáccsal és plébánossal, a város ugyanis írt a plébánosnak, hogy beszünteti a dalmát prédikációt, és erről értesítő a tanács a püspököt is.”80 A püspök ekkor (1777-1789) a valószínűleg horvát származású Christovics Imre volt. „A püspök meghallgatván a plébánost, ennek kötelességévé 75 Pap János i. m. 65-66. p. Az idézet a Hist. Dom. Szeged. Sehol. Piar. 1. p. 120-ból származik. 76 Uo. 77 Pap János i. m. 66. p. 78 Uo. 79 Pap János i. m. 88. p. 80 Oltványi Pál i. m. 67-68. p. 81
