Tanulmányok Csongrád megye történetéből 26. (Szeged, 1998)
Mályusz Elemér: Miért lettem történész? A kéziratot sajtó alá rendezte,a bevezetőt írta és jegyzetekkel ellátta Soós István
város kulturális hivatásáról olvasható megállapítás149 rá kellett volna hogy vezessen annak felismerésére, hogy egy iskolai monográfia hivatása ismertetni és grafikonokkal szemléletessé tenni, honnan került ki fiatalsága. Annak megállapítása, milyen társadalmi rétegek gyermekei nevelkedtek az iskolában, talán még korai követelmény lett volna. De a származási hely statisztikailag pontos megállapítására legalábbis kísérletet tehettem volna. Valamit illik felhozni mentségemre: a levéltári anyagban nem találtam iskolai anyakönyveket. Mai eszemmel úgy gondolom, hogy ezek a későbbiekkel együtt, mint egy nagy sorozat részei, valahol az igazgatói irodában voltak. De talán szerencsémet jelentette, hogy nem bonyolódtam bele az iskola múltjának ilyen szempontú feltárásába. Több időmet vette volna el, mint amennyit érdemes lett volna akkor reá szánni. Meg azután a cédulázás technikáját nem ismertem. Az önképzőköri dolgozatommal foglalkozásnak volt egy olyan pozitív haszna, amire akkor rossz álmomban sem gondoltam volna. Mint más levéltári kutatókkal is megesett, a kölcsönkért pár irat nálam maradt. Ennek a hanyagságnak előnye 1919-ben mutatkozott, amikor Szeged francia megszállás alá került s a gimnáziumba afrikai (szenegáli, madagaszkári) alakulatokat kvártélyoztak be. Mint minden katonaság, a francia sem respektálta a bezárt raktárokat, az ócska papírokat, könyveket pedig csak mint eltüzelni való anyagot értékelte. A szép, tiszta levéltár emlékeit már csak az én emlékezetem őrzi, mint oly sok másét, amelyekben kutatni valaha megadatott nekem, de később örökre megsemmisültek. A valóban véletlenül nálam maradt szegedi iratok, mint egyetlen csepp a tengerből, maradtak az egykori tanári kar levéltárőrző gondosságának tanújelei. A levéltárral együtt pusztulhatott el a nyomtatott értesítők tömege, amelyeknek rendezésére nyaramat fordítottam. Valami maradt belőle: azok a duplumok, amelyeket munkám jutalmául megkaptam. Darabszámra nem kevés, egy-egy értékes tanulmányt tartalmazó is akadt közöttük, többségük azonban csak a magamfajta gyűjtő szemében ért annyit, hogy haza vigyem. Munkámmal a nagy vakáció végére nem is lettem készen. Egy-egy szabad délután még beszaladtam a szertárba, a farsangi vakációban hosszabb időre is. Ez a nap végzetes lett számomra. A szomszédos tanterem falai már át voltak hűlve, a szertárnak nem volt honnan átmelegednie, a rakosgatásban kimelegedhettem: megfáztam. A hőmérőzés akkoriban még nem volt elterjedt, a lázmérést Mamám azzal pótolta, hogy megtapogatta kezünket, homlokunkat, belenézett a torkunkba s az észlelt jelenségek alapján hozta meg határozatát: Ma nem mégy iskolába, ágyban maradsz. Amikor az én makacs köhécselésem nem akart elmúlni, leküldött a házban lakó Kain Sándor doktorhoz, akit Apa halálos ágyához is segítségül hívtunk. Most alaposan vizsgálván, hallgatta lélegzésemet, azután sajnálkozva jelentette ki: Fiam, magának tüdőcsúcshurutja van. Valahogyan ez a betegségnév, talán mert nem igen hallottam róla, nem döbbentett meg. Ezért fűzhette hozzá magyarázatul: Tudja, ez az a betegség, amelyet hektikának hívnak. Sokáig fog tartani, felírok most magának 149 L. erről bővebben Reizner művének III. kötetét, a „Kultúra” fejezetet. 36