Tanulmányok Csongrád megye történetéből 26. (Szeged, 1998)

Mályusz Elemér: Miért lettem történész? A kéziratot sajtó alá rendezte,a bevezetőt írta és jegyzetekkel ellátta Soós István

Szegeden” címmel Pap János tollából már megjelent egy önálló monográfia (1886)145. Amit megírtam és — talán két részletben felolvastam — az vitathatatlanul életem leg­rosszabb műve146, amelyet, szeretném remélni, a jövőben sem fog sikerülni felülmúlni. Annak ellenére, hogy Vasvári Miklós kolléga az enyémnél ezerszer érdekesebb egyé­niség, 1944-ben elpusztult zoológus — hogy mindenki egyszerre elhelyezze emlékeze­tében — Vitray Tamás apósa feldicsérte bírálatában. És annak ellenére, hogy nem le­hetett érdektelen diáktársaim számára arról értesülniük, hogy mi történt iskolájuk fel­építéséig, hiszen végül is szülővárosuk immár halálra ítélt, lebontás előtt álló épülete volt az ábrázolni próbált élet színtere. A baj az volt, hogy éppen az élet hiányzott szö­vegemből. Pedig erre lépten-nyomott figyelmeztetett az irodalom, sőt maga a kor is, amelyben éltem. Reizner Szeged történetéről szóló monográfiája147 biztosan, de a többi megemlékezés is kiemelte, hogy a szegedi iskolát jelentőssé messze földre kisugárzó hatása tette. Messze-távol nem volt gimnázium alapításakor és vonzó hatását napjainkig megőrizte. Ennek naponta szemem előtti bizonysága volt száz és száz diáktársam, osztálytár­sam. Velük már az elemiben megismerkedtem, de ők más kategóriába tartoztak. A MÁV szegedi intemátusának tagjai voltak. Épületük a Boldogasszony sugárúton volt, közel az állomáshoz. Ezt számukra a MÁV azért alapította meg, tartotta fenn, hogy tá­voli vasút vonalakon dolgozó szülők helyzetén segítsen, lehetővé téve fiaik iskoláztatá­sát. Túlnyomórészt elemisták voltak, középiskolás csak kivételesen akadt köztük. Be­szédük feltűnően észak-magyarországi akcentusú volt. Osztálytársaim közül háromnak arca villan elém. Az egyikét, neve nem engedte elfelejteni: Mókus Mátyásnak hívták. A másik, iglói fiút az tette emlékezetessé, hogy már kilenc éves korában pályát válasz­tott. Határozottan jelentette ki: csendőr főhadnagy leszek! Magyarázatul hozzáfűzte: Ti nem is tudjátok, micsoda úr egy csendőr főhadnagy. Vajon sikerült-e egyéniségének megfelelő hatáskörhöz jutnia? A harmadik, Végh Antal, szorgalmas, jó tanuló mint kö­zépiskolás is a vasúti internátusbán élt, így gyakran találkoztunk az utcán. Azért csak ott, mert az állami gimnáziumba járt, nem a piaristákhoz. Nagyon szerény körülmények, spártai viszonyok jellemezték intemátusi életüket. A MÁV elég szerény összeget szánhatott egy-egy fiú eltartására. A szükséges kalóriá­kat nyilván megkapták, de többet semmi esetre sem. A távoli végekről Szegedre irá­nyításukkal nyilván az lehetett a cél, hogy a magyar vasutasok, falusi bakterek és pá­lyafelvigyázók fiai magyarok maradhassanak. A fiúk élelmezéséhez illő volt ruháza­tuk. Erős szürke posztóból készült egyenruhájuk, ami még rendben lett volna, de már a lábbelijük eltért a megszokottól. Télen-nyáron csizmában jártak. Mindegyik „kényel­mes” méretűt kapott, aminek következtében, amikor katonás menetben végig vonultak — iskolába jövet és menet — az utcákon, lépéseik csoszogó hangja messze elhangzott. Ezért is volt gúnynevük „flaszterkoptatók”. Osztálytársaik túlnyomó része, amint be­145 (...) (1720-1866). Szeged, 1886. 146 Mályusz kéziratos hagyatékában nem bukkantam rá erre a műre. 147 Szeged története I-IV. Szeged, 1889-1900. 33

Next

/
Thumbnails
Contents