Tanulmányok Csongrád megye történetéből 26. (Szeged, 1998)

Kovács Miklós: Egyetemi évek Szegeden (1950–1956)

tudtunk elfogadni belőle. Mindenekelőtt közömbösségét a nemzeti eszmékkel szemben. Az volt a benyomásunk, hogy számára ezek nem léteztek, vagy kikerülte őket, vagy azt gondolta, hogy nem méltóak egy modernebb szellemhez. Mi — a túlnyomó többség — ezzel szemben mélységesen nemzeti érzelműek voltunk. Az irodalom szak említett egyoldalúsága mellett lehetőségünk volt — több szemeszteren keresztül — nemzeti történelmünk mélyreható megismerésére. Irodalmi tanulmányaink így mintegy illusztrálták a történelmi hátteret, s ez nyilvánvalóan elősegítette, hogy fokozottabban tudtunk ráhangolódni az ország sorskérdéseire (mellesleg: a politika nemzetellenes torzulásai lépten-nyomon emlékeztettek az idegen hatalom gyűlölt jelenlétére).

Ahogyan előrehaladtunk irodalmunk megismerésében s nyelvünk gazdagságának megértésében, mindinkább egy elkötelezett nemzeteszményt tettünk magunkévá. Ezt táplálták egyébként bennünk az olyan példák, mint Koltay-Kastner csendes, szorgalmas hazafisága, Mészöly harciasabb nyelvimádata (többször tört ki előttünk nekipirulva: „Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók!”, de még — óvatosabban tán — Baróti és a többiek nemzeti értékeink tiszteletére nevelő igyekezete). Lehetne elmélkedni arról, hogy nemzedékünkben miért volt akkora tere a politikának. Normális körülmények között — egy szerencsésebb országban, ahol a nagy társadalmi kérdések régen eldőltek — feltehetőleg nem kell az ifjúságnak a politika nyomasztó terhét folyamatosan viselnie. Nálunk akkor elképzelni sem lehetett, hogy valaki ne legyen DISZ tag, s hogy ne járjon együtt valamiféle beavatottság, kiválás reményével egy politikai szervezethez való tartozás lehetősége. Mindent és mindenkit behódoltatni, ellenőrzés alá vonni — ez volt az örökké rettegő hatalom célja.

Mi, akik — mint emlegetem — 1956 nemzedéke voltunk, átéltük a hatalom kísérleteit erre a teljes behódoltatásra, eszméinek kritika nélküli elfogadtatására, s mégis, mikor kitárultak a kapuk, s választani lehetett, csaknem mindenki az elutasítás útját választotta. Évfolyamtársaim közül a fiúk éppen Debrecenben katonáskodtak az 56-os napokban. Mind a forradalom oldalára álltak, s csak véletlenen múlt, hogy mikor laktanyájukat tűz alá vették, nem közülük kerültek ki az áldozatok. Egyik évfolyamtársunk egy szál maga sétált be az ottani ávósok laktanyájába, s letartóztatta tisztestül, közlegényestül valamennyit. Kevesen voltak, akik kívül maradtak az eseményeken, s lettek persze olyanok, akik — maguk vagy családtagjaik személyében — súlyos büntetést szenvedtek hűségükért.

E kitérő után még felidézek valamit kollégiumi viszonyainkról. Akik vidékiek voltunk, aligha gondolhattunk albérletre (bár az utolsó években ilyesmi is előfordult), ezért szinte mindenki kollégiumban („diákszálló”) lakott. Ott aztán egy rakáson láttuk egymás szegénységét, megismertük egymás otthoni körülményeit. Alig volt különbség a városi és falusi származásúak életszínvonalában. Évfolyamtársaimnak pl. több mint a fele nem reggelizett. Ezek egy része cigarettát vett a reggelire szánt ösztöndíjából, vagy spórolt valami ruhafélére. (Én ugyan mindig reggeliztem, mert öcsém, aki fiatal tiszt volt, 100 Ft havi „apanázzsal” biztosította ezt. Dehát ott függött fölöttem a betegség Damoklész kardja.)

A kollégiumban meglehetősen siralmas körülmények között laktunk. Hol volt már az 1950-es év kétágyas, kényelmes szobája. Három különböző típusú és életritmusú in284