Tanulmányok Csongrád megye történetéből 26. (Szeged, 1998)

Kovács Miklós: Egyetemi évek Szegeden (1950–1956)

Évek távlatából szemlélve is szomorúan lehet megállapítani, hogy tiszteletre méltó tanáraink — Baróti, Halász, Pósa — milyen dicstelen szerepet vállaltak az ügyben; oly mértékben alkalmazkodtak a helyi silány pártgarnitúra elvárásaihoz, mintha a korábbi Nagy Imre éra nem figyelmeztetett volna már eléggé mindenkit a rendszer ingatagságára.

Ebben az átmeneti szakaszban (1953-54) egyébként csak alig felfedezhető jelei mutatkoztak meg az egyetemen a szabadabb szellemi erjedésnek. A korábbi merevségek természetesen oldódtak, de a régi formák és keretek továbbra is meghatározták a dolgok menetét. A tanárok — mint gondolom az egész értelmiség — tartózkodó magatartást tanúsított a politikában, de nem igen bízott a változás lehetőségében. A diákság körében viszont érzékelni lehetett némi ellenállást. A fővárosi írók megjelentek néhányszor az egyetemen, irántuk nagy érdeklődés nyilvánult meg. Az akkori tanácsi választásom, a diákszállós hallgatók — összebeszélve — egységesen szavaztunk a népfront jelöltek ellen. Olyasmi is előfordult, hogy — mivel évek óta szokás volt — amikor Rákosi beszéd hangzott el a rádióban, s kollektiven kellett az ebédlőben hallgatni, megtagadtuk a részvételt. A dolog úgy zajlott le, hogy a kollégium igazgatója, egy volt ávós fiatalember (56-ban az orvosegyetemisták védelmére kelt, s volt ávós társai összepofozták) végigjárta a szobákat, s ahol valakit talált, háborogva kérdezte: „Az elvtársak nem tudják, hogy Rákosi elvtárs beszél?” Mire mi azt mondtuk: „Tudjuk, de majd elolvassuk az újságban.” Persze ilyesmi is elhangzott: „Na és? Akkor mi van?” Az igazgató sarkon fordult és dühösen távozott. Másnap elkezdődött az ügy firtatása. De már nem lett belőle semmi, bár egyik társunkat, aki a leghetykébben válaszolt, ki akarták rúgni a kollégiumból. Ekkoriban már, mint végzős hallgatók, összeösszehaverkodtunk egyik-másik fiatalabb tanárunkkal. Egyebek között a kari párttitkárral is, aki nagyon magányosan élt, s örült, hogy egy-két pohár bor mellett eltölthe- tett velünk néhány estét. Az ilyesmi azután hasznunkra vált a fentihez hasonló esetekben. Jó barátságba kerültünk a kedves Nacsády Józseffel is. Közel állt hozzánk Pósa Péter és Halász Előd. Tiszteltük és szerettük Koltay-Kastnert, Mészöly Gedeont és Nyíri Antalt. Ezek emberi példái is sokat jelentettek,

A legnagyobb hatást reánk — s talán mindannyiunkra — Halász Előd gyakorolta. Német tanszak nem lévén, két évig ő adta elő a magyar- és világirodalmat. Nagyvonalúsága mellett is elkápráztatott bennünket előadásai könnyedségével, s annak érzékeltetésével, hogy a dolgok bonyolultak, de a szellem erőfeszítésével el lehet köztük igazodni. Kitűnő elemzései Goethéről, Madách-ról, Petőfiről — féléveken keresztül — pedagógiai és esztétikai remeklések voltak. Filozófiájában az fogalmazódott meg, hogy minden múlandó, a fennállón túl lehet lépni, az igazság elrejtőzik az ember szeme elől, de aki használja az eszét, eljuthat hozzá. Tekintélyrombolása, szarkasztikus megjegyzései (pl. „...a Lukács akkor még nem volt egészen hülye...”) nagyon tetszettek; ezeket át lehetett vinni a politikára, a rendszerre. Megjegyzéseiből azt olvastuk ki, hogy nem szabad a dolgokat olyannak elfogadni, amilyeneknek beállítják őket. Senkit és semmit nem kímélt, s ezzel, hogy úgy mondjam, a behódolásra, kritikátlanságra nevelt, elnyomott személyiség méltóságát, öntudatát szabadította fel bennünk.

Ugyanakkor Halászban a kozmopolita világpolgárt láttuk (a vidéki város szegényes panoptikumában), az imponáló elegáncia és fölényes tudás mellett azt, amit nem

283