Tanulmányok Csongrád megye történetéből 26. (Szeged, 1998)

Kovács Miklós: Egyetemi évek Szegeden (1950–1956)

hogy szóról-szóra igaz. — „No, akkor” — mondta a titkár —, mire érintett társunk nagy műfelháborodással folytatta — „Látod, ilyen ez a szemét...”

A továbbiakról azt tudom, hogy a lányt menesztették, az illető évfolyamtársunk pedig maradt. Később mégis lebukott. (Lebukása a Tiszatáj történetének — úgy tudom — egyetlen elképesztő plágium ügyéhez fűződik. Az illető — mint említettem — korábban újságíró volt, írt már a Tiszatájba. Ezúttal Kovái Lőrinc egyik regényének egy epizódját kimásolta, s önálló novellaként eladta a Tiszatájnak, ahol ez meg is jelent. Néhány tájékozottabb társunk, aki — mint legtöbben — elítélte az illetőt, kiderítette a plágiumot, s haladéktalanul le is leplezték a csalást. Ebből következett aztán, hogy kizárták a pártból, az egyetemen ugyan ottmaradt, de évekre elcsendesedett; ami egyébként hasznára vált, mert jó eszű, szorgalmas ember lévén, tanulmányaiban felzárkózott a jobbak közé.)

Az 1953-as vizsgák után kéthetes jutalomüdülést kaptam Fonyód-Bélatelepre, egy ifjúsági üdülőbe. Hihetetlenül szép volt minden. A Balatont akkor láttam életemben először, bejártam a környéket, néztem a vizet a nyári fényben, a halászhajókat; élveztem a szabadságot. Ezzel az időszakkal esett egybe, hogy éppen megjelent Nagy Imre híres kormányprogramja. Felejthetetlen emlékem: újsággal a kezemben fent voltam a hegyen, s úgy éreztem, az egész világot elborítja a napfény. Hihetetlen volt olvasni a szörnyű emlékek után, hogy minden megváltozhat, megszűnnek a szörnyű terhek, melyek az embereket nyomasztják, egy szabadabb világ köszönt ránk. Még mindig naiv fiatal voltam, álmodozó, illúziókkal teli. Ezeket az illúziókat családi körülményeim oltották belém. Gyerekként főleg apám nevelése. Fogékony voltam a szocializmus eszméire. Nagyapám már a századforduló tájékán szociáldemokrata pártot szervezett falujában, a tőle maradt könyveket (a Mezőfi Vilmos-féle szociáldemokrata irányzat kiadványait) igen hamar óriási érdeklődéssel olvastam. Apám Oroszországról (ifjúsága megszépítő messzeségéből) a legszebb emlékeket őrizte. Ábrándjaiban Oroszország volt az ígéret földje, az oroszok a világ legcsodálatosabb népe, „Sztálin Jóska” pedig az igazságosztó, aki a földi édent hozza el az embereknek. Az ottani borzalmakról persze semmit sem tudott, vagy nem akart tudni, mert itthon — a szociográfiában és az irodalomban feltárt — iszonyú népnyomort közvetlenül tapasztalta; mint már magam is sok mindent, hiszen naponta láttam elemista koromban kis társaim többségét reggeli nélkül jönni az iskolába, hogy csak azt a bögre tejet itták, amit a tanítók főztek — azt is csak a háború alatt — a vaskályha tetején. Házunkban vertek meg csendőrök embereket puskaszíjjal az 1940-es árvíz idején, mert — mint mondták — nem köszöntek a szolgabírónak.

Mindig is a társadalmi igazságosság elkötelezettjének tartottam magamat. Ifjú társaimmal, mondhatnám, éveken át voltak politikai vitáink, mert ők nem tudták megérteni, hogy lehetek olyan naiv, hogy bízom e hitvány rendszer megváltoztatásának lehetőségében.

Nagy Imrét olvasva, megújultak reményeim. Őt örökre szívembe zártam.

Próbálkoztam írással is. Többször küldtem be verseket különböző szerkesztőségekbe. Egyszer pl. a Magyar Ifjúság irodalmi rovatvezetője — elismerve, hogy a beküldött szonett megüti a közölhetőség mértékét — azt válaszolta: „Az a baj, hogy édesapja csak tűnődik sanyarú helyzetén ahelyett, hogy belépne a termelőszövetkezetbe.”

279