Tanulmányok Csongrád megye történetéből 24. (Szeged, 1997)

Kovács Miklós: Egy hivatalnok feljegyzései

harminc éve nem beszéltünk, hogy hajdanán én szerveztem olyan rendezvényeket, ahol ő mindig szerepelt. — Tudod — szólított meg keserűen — soha nem kaptam egy köszönő szót sem senkitől, pedig mindig szívvel-lélekkel csináltam mindent.

Valóban nem elismerést, de inkább leszólást kaptak művészek és csoportok egyaránt.

A műsorok persze elég vegyesek voltak, s a sok hozzá nem értő embernek vagy ez, vagy az a szám nem nyerte meg a tetszését. Sokan ebből a protokoll társaságból nem is igen jártak színházba, s talán semmi pénzért meg nem néztek volna egy opera- előadást, s ha egy szép operarészletet hallottak, az számukra maga volt a párolt unalom. A kórusok Kodály-számaiért sem igen rajongtak. A szavalatok sem vidították fel őket, s a balettal is úgy voltak mint az operával. Megjegyeztem egy esetet, hogy a javasolt műsortervben szerepelt Kodály Két tikom című kedves, szép népdalfeldogozása Turján Vilma előadásában. A pártbizottság illetékese, akinek természetesen jogában állt a műsorba belepiszkálni, röhigcsélve — s egyben háborogva — mondta: „Mit akartok azzal a tikom-féle hülyeséggel?”

Azt hiszem, ha megszavaztatták volna őket, s szívük szerint szavazhattak volna, legszívesebben olyan jó mulatságos szilveszteri kabarét kértek volna... Dehát ilyesmit november 7-én!

Mint Szabadi István évtizedekkel később szóvá tette, valóban igaz — emlékezetem szerint is —, hogy soha semmiért elismerést nem nyilvánítottak a városi vezetők. A művészeknek sem, a rendezőknek vagy az igazgatónak sem. Senkinek nem mondtak köszönetét, a közreműködésért le nem ínak volna néhány elismerő sort! Úgy vették, mint általában, hogy nekik járt minden a hatalommal együtt, mint az integetés a dísztribün alatt május elsején, mikor el vonultatták maguk előtt a lakosságot.

*

Eddig inkább hivatali pályám keserveiről írtam, de igazságtalan volnék, ha életemnek ezt a meglehetősen változatos évtizedét csak a kiábrándultság és a lehangoltság színeivel mutatnám be.

Végül is személyes sorsom alakulását tekintve, talán több hasznom származott belőle — a mozgalmasságára gondolva feltétlenül —, mint veszteségem amiatt, hogy az egyetem elvégzése után nem mindjárt tanári vagy — mint kilátásban volt — tudományos kutatói pályára kerültem.

Hiszen így megismerhettem egy város — és nem is akármilyen város! — kulturális életét; ennek is csak belülről látható mozgatóerőit, az irányító hatalom különös játékait, embereket mindenféle jellembeli adottságokkal, képességekkel és ambíciókkal, akik jöttek-mentek körülöttem az évek során.

A vezetőkről — a hatalom kiemeltjeiről (természetesen csak azokból az időkből, mikor személyes kapcsolatban voltunk, s ők sem voltak egyformák) nem sok jót tapasztaltam. Talán a szokásosnál egyénibb módon, de — hitem szerint — tárgyilagosan igyekeztem róluk is ezt a visszatekintő szemlélődést megírni; a tényéknél maradva. Ezért használtam fel a bemutatott dokumentumokat jellemzésükre. Ezek bárki számára hozzáférhetők. Végül is — mint tipikus figurák — ők sem lehettek mások, mint a rendszer volt, amely kreálta őket.

196