Tanulmányok Csongrád megye történetéből 24. (Szeged, 1997)

Kovács Miklós: Egy hivatalnok feljegyzései

kok 1959-es megrendezésére sem kerülhetett volna sor oly váratlanul s oly sikeresen, s nem lehetett volna megalapozni sem a további évek sikerét, ha Vaszy 1957-ben nem jön vissza Szegedre, s nem fejleszti fel az opera tagozatot rövid idő alatt, nem erősíti meg a hangversenyzenekart, nem teremt amatőrökkel nívós kórust. De nem csupán ebben, az szabadtéri program eszmeiségének kialakításában, a fővárosi művészeti körök bekapcsolásában volt meghatározó a jelenléte. Egyáltalán az, hogy egy országos név, elvitathatatlan szaktekintély, akit mindenki ismert, a művészvilág, az országos politikai tényezők — fémjelezte a szabadtéri játékok intézményét.

S ezt az embert úgyszólván semmibe vették ezek a teljesen jelentéktelen politikai kreatúrák! Pedig azt hiszem fölöttébb valószínű, hogy soha olyan elismerő szavakat nem kaptak Szeged vezetői országos potentátoktól, mint a szabadtéri játékok újraindításáért. Kevés olyan országos vezető volt — Kádárt is beleértve —, aki ne látogatott volna le rendszeresen Szegedre a Játékok valamelyik jeles előadására. Az 1961-es Délma- gyarországban például Kállai Gyula (akkor kormánytag) és Szirmai István (a pártközpont egyik fő ideológusa) egymást túllicitálva áradoztak a Játékok azévi teljesítményéről s egyáltalán meglétéről.

Mindez azonban nem arra ébresztette rá a városi nagyságokat, hogy a valódi érdemeket méltányolják, mindenekelőtt Vaszyét, hanem mint csupán a nekik szóló elismerést könyvelték el. Egyébként valakik „fent”, elsősorban Aczél György — ez számomra egyértelmű volt, mert egyes elszólásokból, melyeket jelenlétemben is elejtettek — Va- szyt minduntalan leszólták, leminősítették, méltatlan bélyegeket sütöttek rá. A szegedi vezetők körében úgyszólván közhely számba ment Aczél véleménye, aki többször kijelentette, hogy „annak a fasisztának (Vaszynak), amíg én itt vagyok, nem lesz Kossuth- díja”. ígéretét, sajnos, sikerült megtartania. Már tanácsi alkalmazásom vége felé, mondhatnám, mikor kifelé állt a szekerem rúdja, a már emlegetett elnökhelyettes minduntalan „lebuzizta” előttem is Vaszyt, de szemben hízelkedett neki. Erről az álnok alakról hivatali életem egyik emlékezetes esete az, amire engem is felhasznált az egyik éves színházi jelentésem elkészítésekor. Mint nem közvetlen főnököm — s azt elképzelni is nehéz, hogy milyen hatalmi helyzetben állt fölöttem; például játszva el tudta érni leváltásomat — valósággal rákényszerített, fenyegetve, ha nem teszek úgy, alkalmatlanságomat bizonyítom —, hogy „keményen meg kell mondani ennek a vén buzeránsnak az igazságot”. Én írásban ugyan nem, de szóban valóban szigorúbb észrevételeket tettem, mint azt tőlem a színháziak megszokták. (Az illető elvtárs oly hangnemben biztatott, hogy „mondd meg neki nyugodtan, hogy kinyírjuk, mert mit képzel” stb.)

Vaszy meg is lepődött, s csak később, személyes beszélgetés során értette meg, hogy miről volt szó. Mikor én a vb ülésen kifejtettem, hogy vagy tudomásul veszi a színház vezetése az értékelésben leírtakat, vagy egyéb következményekkel is számolhat; az elnökhelyettes a legbehízelgőbb hangon „megvédte” velem szemben Vaszyt. Olyan mértékben udvarolt neki, hogy rossz volt hallgatni: „Ön, Vaszy elvtárs, a mi első számú bizalmi emberünk a színházban, mi minden feltétel nélkül megbízunk önben.” Alig telt el aztán két-három év, kíméletlenül leváltotta Vaszyt igazgatói állásából. Akkor ezen az aljas módon akarta elérni — mivel tudta, hogy a színháziak rokonszenveztek velem — hogy összeugrasszon velük.

De visszatérve arra, hogy Vaszy Szegeden soha nem részesült érdemeinek megfelelő elismerésben, eszembe jut, ő maga váltig reménykedett, hogy egyszer megkapja a

188