Tanulmányok Csongrád megye történetéből 24. (Szeged, 1997)

Kovács Miklós: Egy hivatalnok feljegyzései

Az elnökhelyettes még fenyegetőzött is: „Akinél még egyszer politikai kisiklás lesz, egyszer és mindenkorra elveszettnek kell tekintse Szegeden művészi pályáját.”

Ez a kritikus hangnem azután évente ismétlődött. Az elnök 1960-ban: „A színház igazgatója nemcsak egyszerűen zeneigazgató ... olyan lelkesedéssel beszélt volna a prózai rész fellendítéséről is, mint az operai részről.” Az elnök beleszólt a műsortervbe, ő javasolta, hogy a Hamlet helyett szovjet szerzőt tűzzenek műsorra, Clifford Odes Arany ifjú című darabját nem fogadta el (persze, hiszen olyan „burzsuj” hangzása van), a Varázsfuvola helyett a Don Carlos műsorra tűzését szorgalmazta. (Ez esetben valószínűleg a színházbeliek súgtak neki — Vaszy elleniében.)

Vaszy azonban egyelőre győzte erővel. Rendkívül következetesen haladt a maga útján, sok esetben orruknál fogva vezette a városatyákat. (Ebben lehetőségem szerint segítettem.) Tudomásul vette a javaslatokat, belement a műsorterv módosításába, de menet közben — s ez éveken át megszokottá vált — saját elképzeléseit érvényesítette, kész helyzetek elé állítva a vb urait.

Hogy ezek fejében milyen zűrzavar volt a színház megítélésében, azt jól példázza (emlékezetes eset volt számomra!), mikor az 1959/60-as műsorterv tárgyalásakor az új osztályvezető, aki alig néhány hónapja vezette az „színházat irányító” szakigazgatási szervet, kijelentette, hogy „A színház titkársága a munkáját nem megfelelően végzi és hathatós segítséget nem nyújt az igazgatónak.” Az illető még ravaszul hízelegni is akart Vaszynak ostoba megjegyzésével, mintegy mnentegetve őt a „titkárság rovására”. Kijelentette azt is, hogy „Hiányossága a jelentésnek, hogy nem tettek említést arról, hogy a színészek (!) a mihályteleki templom javára énekeltek.” A pártbizottsági vb tag nyomban felkapta az osztályvezető kritikáját, s nyomatékosan követelte: „A titkárságot is el kell marasztalni, hogy tétlenül nézte, hogy nem volt megfelelő látogatottsága a színháznak.”

A dolog hátterében az volt, hogy nem valósult meg a színház bérletezési terve. Szóba került, hogy a szervező titkár rosszul dolgozott. Ez a titkár persze — a szervező iroda — a gazdasági részleghez tartozott, semmi köze nem volt az igazgatói titkársághoz, mely akkor éppen egyetlen személyből, az emberfeletti energiával dolgozó Horkits Erzsikéből állt. Ó egymaga — évtizedeken át — mérhetetlen odaadással és szakértelemmel helytállt a legnagyobb zűrzavarban is, lehetővé téve a színház adminisztratív működését. Most a tájékozatlan társaság a vb ülésen őt kezdte szapulni, míg Komor István rendező észre nem térítette őket.

Végeérhetetlenül lehetne folytatni a hozzá nem értés hasonló megnyilvánulásait, megtetézve — ami a példákból talán kitetszik —, hogy ugyanakkor mérhetetlen maga- biztossággal hangoztatták ezeket. Mintha egymás előtt is bizonyítani kívánták volna, hogy ők milyen tájékozottak, hozzáértők, hiszen természetesen „zsebükben van a bölcsek köve”.

Soha semmi következménye nem lett rossz döntéseiknek; közülük felelősségre nem vontak senkit, mindig csak az alsóbb szintek szakembereit — beleértve a színház vezetőjét — vonhatták felelősségre ők, s küldhették is el az illetőket, ha — akár objektív körülmények folytán — a problémák felhalmozódtak.

Ám ami végtelen szűklátókőrűségükre leginkább jellemző volt, hogy soha elismerő szót nem mondtak a színház tevékenységéről; vezetőit, beleértve a zseniális Vaszy Viktort, állandóan kritizálták. Pedig — s hadd essék szó most erről — a szabdtéri játé187