Tanulmányok Csongrád megye történetéből 24. (Szeged, 1997)

Kovács Miklós: Egy hivatalnok feljegyzései

Ságnak; Ertsey kezeírásával — úgymond — három politikailag jelentős városi személyiség neve szerepelt rajta. A két feljelentő esküdött rá, abból a célból készült, hogy a listán szereplőket mielőbb kivégezzék. (Akkoriban Szegeden számos helyről lehetett hallani „bűnlajstromokról”.) így utólag az egész talán abszurdnak tűnik, én akkor is annak tartottam, de a bizottság másik két tagja — főnököm s a jogász („Végre itt a nagy fogás!”) — nagyon komolyan kezdtek foglalkozni a dologgal.

A kihallgatások, ügy emlékszem, napokig eltartottak Ertsey esetében, aki ellen a buzgó spicliktől és a beidézett tanúktól igen sok terhelő bizonyíték összegyűlt.

Ez a néhány — akkori benyomásom szerint — beteg lelkületű ember valami olyan mérhetetlen gyűlöletet táplált Ertseyvel szemben, hogy láttukra a hányinger környékezett. De az volt az érzésem, túlbuzgalmukkal még főnökömnél is ellenszenvessé váltak. Előttem van az arcuk, amint behúzott nyakkal, félrefordított fejjel besomfordáltak irodánkba, s rendkívül jelentőségteljesen adtak elő újabb és újabb „terhelő bizonyítékokat” . Az undorított bennük, hogy megértettem, akkor volnának boldogok, ha Ertseyre már ott a mi bizottságunk kimondaná a halálos ítéletet. Ertsey számomra rokonszenves volt a munkástanács — már emlékezetes — decemberi ülése óta, ahol én mellette lelkesedtem, amikor harciasán (Ne engedjetek!) buzdította a tanácstagokat az orosz őrnagy fenyegetése ellenére is.

Ertsey ismert ugyan engem, de jobbadán akkor figyelt fel rám, amikor a bizottságban én is ott üldögéltem és hallgattam. Megérezhette, hogy „velem lehet beszélni”. Nem tudom, én ennek milyen jelét adhattam, de a két besúgó csúszás-mászása és kitartó árulkodása, meg az agyongyötört, sokgyerekes, kétségbeesett ember kiszolgáltatott helyzete engem arra indított, hogy ebben a nemtelen eszközökkel folytatott üldözésben az ő segítségére legyek. Egy négyszemközti rövid beszélgetésben kijelentettem, hajlandó vagyok őt ügyének minden mozzanatáról informálni. így történt meg aztán, hogy a fegyelmi folyamán többször, úgy négyszer-ötször találkoztam vele az írószövetségi irodában, melynek kulcsa nála volt. Ott a szétdúlt bútorok és iratok közt órákig üldögélve, elmondtam mindent, ami ügyében a háttérben zajlott, s amiről nekem értesüléseim voltak. Úgy, hogy mikor Ertsey legsúlyosabb vétkét, a „bűnlajstromot” mintegy tromfként előhozták, Ertsey a maga jogászi ismereteivel, fölényével, higgadt, magabiztos érvelésével olyan jelentéktelen dologgá tudta azt degradálni, hogy főnököm és jogász segédje némán és tehetetlenül vette tudomásul Ertsey ártatlanságát. Megjegyzem még, hogy a spiclik megsejtettek valamit abból, hogy Ertsey infomációhoz jut, de főnököm eleresztette a füle mellett figyelmeztetésüket.

Ersteyt végül alacsonyabb beosztásba helyezték, fizetését csökkentették, de a súlyosabb következményeket, amitől félt, hogy például letartóztatják, megúszta. S mikor később mégis elüldözték, a Tiszatájnál Szabolcsi mellett kitűnő felkészültségének megfelelő feladathoz jutott.

*

Az én taktikám K. mellett — aki irántam baráti gesztusokat is gyakorolt — a túlélés módszere volt. Úgy éreztem, meg kell maradnom állásomban, mert egyszerűen nem volt hova mennem. Akkoriban Újszegeden volt az albérletem. Az egyik este — ez még 56 decemberében volt — szállásadóm, egy idős jogász azt mondta: — Holnap reg180