Tanulmányok Csongrád megye történetéből 24. (Szeged, 1997)

Kovács Miklós: Egy hivatalnok feljegyzései

hogy az üzemekben haladéktalanul fel kell venni a munkát. Sok hozzászólás hangzott el, a tartalomra nem, arra viszont jól emlékszem, hogy pl. Káló Flórián, az ismert színész többször felszólalt. Az ülésen jelen volt az az orosz őr-nagy, akit november hato- dikán ismertem meg, mikor megszállták a tanácsházát, Ó szólította fel a hivatalnokokat a munka folytatására.

A hosszantartó huzavona után itt is a pulpitusra lépett, s nagyon komolyan — mondhatnám dühösen — tolmács útján felszólította a munkástanácsot, hogy vagy felvétetik a közetkező naptól a munkát, vagy számolhatnak a legrosszabbal, azaz a letartóztatással. Úgy emlékszem, a munkástanács ellenkező hangadóit még akkor éjjel le is tartóztatták, s a következő napokban K-tól értesültem, hogy megszűnt a sztrájk a városban. Ez persze nem volt végleges, mert a helyi események alakulását a fővárosi helyzet szabta meg, s akkor még a sztrájk országosan is általános volt.

Mindenesetre egy vasárnap a színház a Bánk bán előadásával megnyitotta — ideiglenesen — kapuját. Azt hiszem, egy késő délutáni előadást tartottak. Rubányi Vilmos vezényelt, Bánk bánt Medgyesi Pál alakította, s Moldován Stefánia pedig Melinda szerepét. A színház zsúfolásig megtelt, fürtökben lógtak még a karzatról is. A földszint baloldali első páholyban szovjet tisztek ültek; ők a város vezetőinek vagy a színháziak hívására jelentek meg, mintegy demonstrálva a békebeli állapotokat. A játék előrehaladtával vált mind izzóbbá a hangulat. Minden jelenetet, minden áriát végeérhetetlen taps fogadott. A közönség zúgott, morajlott. Ebben a felfokozott hangulatban került sor a Hazám, hazám áriára. Medgyesi gyönyörűen, csaknem zokogva énekelt, s ekkor — teljesen váratlanul — a szovjet tisztek feje fölött, az első emeleti páholyok magasában eldurrant egy színpadi lámpa. Olyan volt, mint egy kisebb bombarobbanás. Én jobb oldalon az egyik első emeleti páholyban ültem, többek között Muszka Dániellel, a fiatal szegedi kibernetikussal, (aki akkor éppen — velem együtt — Moldován Stefánia szépséges fehér kebleiért rajongott), és láttuk, hogy a durranásra szovjet tisztek felugrottak, Dani szerint az oldalfegyverük után kapkodtak, a nézőtéren sikongattak, az énekesek és a zenekar pillanatig elhallgatott, de Rubányi hidegvérrel továbbintette az ária kezdő hangjait, s Medgyesi most már símán elénekelte az egészet. Kitört a tapsvihar. Olyan fergeteges, tomboló hangorkánt talán még soha nem hallottak addig a színház falai. Emlékszem, annyira önfeledten csapkodtuk össze tenyerünket, hogy utána fájt a kezünk. Egyébként az áriát többször meg kellett ismételni. A minduntalan felzúgó tombo- lás elementáris tüntetés volt a forradalom mellett, az oroszok és a Kádár rezsim ellen.

Talán nem is volt több előadás abban az évben, a sztrájk a színházban is folytatódott.

*

Mint már utaltam rá, január közepén nagyarányú elbocsátásokra került sor a tanácsnál. A vb anyagok tanúsága szerint a 300 tanácsi alkalmazottnak majdnem egyhar- madát egy decemberi kormányrendelet szerint el kellett bocsátani. Az intézkedéssel — azt hiszem, a gyors végrehajtás ezt jelezte — az új hatalom tiszta helyzetet akart teremteni az államapparátusban, hogy haladéktalanul megszabaduljon a forradalomban „kompromittálódott” hivatalnokoktól. Az ilyeneket környezetemből is kíméletlenül menesztették.

175