Tanulmányok Csongrád megye történetéből 24. (Szeged, 1997)

Kovács Miklós: Egy hivatalnok feljegyzései

A zenészek persze hálásak voltak. Azzal jutalmaztak, hogy ha megjelentem menyasszonyommal valamelyik vendéglőben, rögtön megszólalt a nótám a vonókon.

Előfordult az is, éppen Lakatos Gézával a Hágiban, hogy esküvőm előtt apámmal és katonatiszt öcsémmel beültünk egy kis legénybúcsúra, s Géza hosszú ideig csak nekünk játszott. Egyszercsak belépett a terembe egy nagy társaság: a város neves munkás- mozgalmi szülötte sleppjével, a helyi párt vezérkarral. Mellette hajbókolt a vendéglő vezetője, majd hasraesett buzgólkodásában. Sorakoztak a pincérek, s a főnök rögtön intett Lakatosnak. De az én barátom nem hagyott ott minket, „megyek — gondolta — ha eljátszom a számot”, s nem is hagyta abba, míg be nem fejezte. Végül a főnök erélyes hívására volt hajlandó otthagyni minket. Azt hiszem, még én is noszogattam. Aztán visszatért az első adandó alkalommal.

Később szóba jött a politikai nagyságok megjelenésének esete. — Tudod — jegyezte meg Géza — én már mezítlábas kölyökkoromban muzsikáltam uraknak, grófoknak, még hercegeknek is; vittek bennünket ilyenekhez, jártak ezek mulatóba, ahol játszottam. De azok urak voltak! Húzatták a nótájukat, de fizettek ám, fizettek is, mint a katonatiszt. De ezek nagyobb urak, mint a régiek voltak, láttad, hogy hasalt előttük az igazgató meg az egész brancs, csak éppen nem fizetnek. Azt elvárják, hogy szórakoztassuk őket.

Ha még egy életem lenne, Gézának törlesztenem kellene barátságáért, ragaszkodásáért. Annyira becsült, érdememen túl is, hogy mikor állásomból elküldték, s a Somogyi-könyvtár olvasótermébe zártak, megkeresett. Üldögélt szomorúan a folyósón, várta, míg ki-kimehettem hozzá, s szomorúan érzékelte helyzetemet. Pedig éppen ő is egyike volt azoknak, akiknek hivatalomban — bizalma ellenére is — csalódást okoztam.

Egy időben szorgalmazni kezdte (egyébként más jelleggel egyes színészek, sőt maga Vaszy Viktor is megtette ezt a maga ügyében), hogy valamilyen kitüntetésre terjesszük fel. Géza a „Népművészet mestere” címre áhítozott. Én körülbelül tisztában voltam azzal, hogy nem fogja megkapni; a helyi vezetők nem támogatták, feljebb sem számíthatott pártfogókra. Az ilyen kitüntetést nem vendéglátói zenészeknek adományozták. Azt hiszem, intettem is őt, hogy hiába reménykedik, dehát ő nem adta fel. Mivel éjszakánként dolgozott, úgy ebéd után — már pihenten — nagyon ráért, s gyakran bejött hozzám az irodába. Volt ott két magas támlájú, selyemhuzatú régi fotel — állítólag a püspöki palotából hozták el még 45 után — s ezekben kényelmesen el lehetett üldögélni. Én magam is, sajnos, tanácsi napjaim sok meddő óráját töltöttem ezekben a fotelekben, hol úgy, hogy beszélgető partnereim hallgattam, hol úgy, hogy egyedül olvasgatva, ábrándozva, szunyókálva vártam a munkaidő végét. Géza nagyon jól érezhette magát, mert sokszor naponta megjelent, helyet foglalt a fotelben, s társalgási órákat tartott velem mindenféléről, a múltról, az élet folyásáról, az őt éppen foglalkoztató családi vagy munkahelyi dolgokról. Egy szó, mint száz, bizony előfordult, hogy fárasztó lett számomra az órákig való társalgás, egyéb feladataim is lettek volna, de udvariasságból nem tudtam megszabadulni csevegő partneremtől. Egy ilyen alkalommal felhozta a „Népművészet mestere” címre való előterjesztést, mire olyasmit mondtam neki — ezért kell ma is bánkódnom —, hogy javasoltam már, föntről kell várni a választ. Egyszer aztán az elnökhelyettes hivatott magához, ott volt Géza is, s az ő jelenlétében nekem szegezte a kérdést: — Szóval kinek javasoltad te Lakatos elvtárs előterjesztését? — A kérdés övön aluli ütés volt, hiszen az illető jól tudta, semmi értelme az ilyen

169