Tanulmányok Csongrád megye történetéből 24. (Szeged, 1997)
Kovács Miklós: Egy hivatalnok feljegyzései
ként természetesnek tűnt az egész. S ott voltak a neves képzőművészek: Dinnyés Ferenc, Winkler László, Jánoska Tivadar... A műkedvelő csoportok közül a városban a kórusmozgalom volt a legeredményesebb — valószínűleg még a kodályi eredményeket őrző iskolai kórusmozgalom hatásának köszönhetően. Több kiváló kórus működött a városban az említett karnagyok irányításával. Egyik-másik karmester három-négy kórust vezetett. A többiek emiatt irigykedtek rájuk, s előfordult, hogy fel-fellobbant közöttük a harc. Ilyesmit hamar tapasztaltam magam is. Még 56 nyarán történt, hogy a DÁV kórus meghívásra kint járt Jugoszláviában Kertész Lajos vezetésével. A búcsúzásnál elénekelték a Himnuszt, s mint később a kritikusok szóvá tették, sokan a vendégek és vendéglátók közül sírva fakadtak. Az eseményről hírt adott az egyik kinti újság, s valamit félreértve azt írta,hogy a vezető karnagy nyilatkozata szerint Szegeden egyetlen kiemelkedő kórus van, s ez természetesen a DÁV kórus. Mondanom sem kell, óriási sértődés lett belőle. De mégcsak hogy sértődés! Nem tudni, kinek a kezdeményezésére, de még odakerülésem előtt, a reszortomat addig ellátó ismeretterjesztési előadó vizsgálódni kezdett, hogy mi is történt odakint. Hogy a Himnuszt énekelték! Ki engedte ezt meg? stb. Érezni lehetett az egésznek a rossz ízét, de én persze nem szólhattam bele. Egyszer aztán — éppen jelen voltam — az egyik kórustag, aki amúgy a DÁV tekintélyes kultúrosa volt, izgága, szókimondó ember, kiabálva, nekiveresedve kikérte magának a gyanúsítgatásokat, s amolyan kacska- ringós magyarsággal elküldte a csodába a piszkálódókat. — Hogy elénekeltük? — Na és? Én is énekeltem és sírtam. Kinek nem tetszik? — Persze ez már 56 nyarán volt, de a rákosista idők reflexe szerint lehetett volna ügyet is csinálni a dologból. * A színjátszó szakreferens odakerülésemkor — mint említettem — a színész, Kormos Lajos volt. Meg is lepődtem, mikor megtudtam, hiszen ő a szegedi színészek klasszisának számított, angolos külsejű, elegáns, kimért tartású úr volt. Havonta megjelent az irodánkban, felvette a 300,-Ft tiszteletdíjat, eleinte még velem is alig állt szóba, jött és távozott. Mikor belépett, az osztályon tartózkodó nők izgalomba jöttek; leültették, ő helyet foglalt, botját, kalapját, kesztyűjét kezében tartva várakozott, hogy adminisztrálják honoráriumát. Ha a főnök bejött, átment a szobájába, ott egy kis ideig elbeszélgettek. Később, mikor a színház ügyeivel foglalkoztam, vele mint vezető színésszel, rendezővel szintén szorosabb kapcsolatba kerültem. Persze akkor már nem ő volt a színjátszók szakreferense. * Ott volt még a táncmozgalom. Akkoriban ez volt a leggyengébb, bár számos kis csoport működött ennél-annál az üzemnél, vállalatnál. Némelyiknek ruhatára sem volt, ha felléptek, az osztályunkon lévő jelmezeket kérték kölcsön. Persze jobbadán akkor kapták meg, mikor jelesebb ünnepeken, „központi rendezvényeken” szerepeltek. Itt is volt szakreferens, Mezey Károly, a színház táncosa, lelkes, színész svádájú ember, hatalmas optimizmussal. 166
